Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

VI. AZ ÚJRAFELEMELKEDÉS KORA (1686-1849)

zát, miután a nagyárvíz idején megrongálódott és a Belváros feltöltése miatt mélyre került, Lechner Ödön és Pártos Gyula tervei alapján eklektikus stílusban építették át. A Felső- és Alsóvárost 1712-ben árvíz döntötte romba. Felmerült ekkor a város Tisza-Maros szögbe telepítésének ötlete is, azonban végül maradt a helyén. A korszakunkban a már ránk maradt feljegyzések egyébként számos árvíz, tűzvész és járvány pusztítását regisztrálták. Az 1714-től meginduló katonai és kamarai építkezések híre azonban a 18. század során számos iparost, kereskedőt, kétkezi munkást hozott a városba. A lakosság száma száz év alatt megkétszereződött, majd a 19. század első felében újra megduplázódott, és 50 ezer lett. Ezért előbb az erődítményen belül korábban kertnek kiosztott területen majorságokat, majd házakat építettek, később pedig utcák alakultak ki. Ugyanekkor a külvárosok lapályos részeiknek víztől mentesítésével terjeszkedtek tovább. A három középkori előváros új lakókkal tovább terebélyesedett, és új negyedek születtek: Móra város és Rókus. A vizes és mély területek azonban megmaradtak. A Búzapiacon, a későbbi Dugonics téren víz állt, akárcsak a későbbi Mars és Szent István tér mély területein, amelyeket és a hozzá hasonlókat elkerülve, kihagyva építkeztek. Mivel a korszak magánépítkezéseinek anyaga vályogföld, valamint szalma, nád és vessző volt, ezért máig megmaradt nyomai nincsenek. A polgárházakat csak a 18. század végétől kezdték téglából építeni. Ismereteink csak két fogadó: a Feketesas és Aranysas épületéről vannak, továbbá fennmaradt a középkori eredetű Demjén-ház renoválásának emléke 1780-ból. A város térbeli kiterjedését az iratokból felbukkanó új utcanevek mutatják a 18. század idejéből. Kezdetben a templomok újjáépítéséről vagy újak emeléséről, később egyre több középület megjelenéséről tájékozódhatunk. Ne feledjük: ekkor már az ország nyugati és északi részein magánházak és paloták sokasága állt a városokban máig megadva azok belvárosának jellegét. A városháza jelképezte a várost mint jogi személyiséget, a templom, illetve templomok tornyaikkal a városlakók közösségének hitbeli egységét és annak összetartó erejét szimbolizálták. Bár a reformáció és a vallásháborúk hitbeli építő-romboló időszaka után már más jellegű lett a vallásosság, az egyházak továbbra is keretbe foglalták a kor emberének életét. A templomok pedig a közösség hit- és társadalmi életének adtak helyet. Elhelyezkedésükkel, formájukkal máig meghatározzák a városképet. A 18. század első felében, amint a történelem lehetőséget adott rá, a szegediek, elődeink gondozták, újraépítették templomaikat, sőt új hajlékokat emeltek Istennek. A város egyházai közül az alsóvárosi ferences templom 1624 és 1643 közötti renoválása után szinte teljesen épen megmaradva vészelte át a háborús időket. Középkori, Havas Boldogasszonyt ábrázoló oltárképe azonban eltűnt. Jelenleg is meglévő, napsugaras, mandorlába foglalt, bal karján a kisdedet tartó madonnát ábrázoló főoltár képéhez legenda kapcsolódik. A török utáni időktől zarándokoltak augusztus 5-én a Havi Boldogasszony búcsúkor a környék lakói a „Napbaöltözött Asszonyhoz", a szegediek Segítő Boldogasszonyához. A templom másik kegyképe a czestochowai alapján Morvay Antal szegedi festő által 1740-ben készített Fekete Mária. A templom barokk berendezése és annak számos ékessége ugyanezen korban készült. Mindössze a bejárat fölé emelt barokk karzattal bontották meg a templom gótikus szerkezetét. A Szent Demeter-templom újraépítése 1725-ben kezdődött és megszakításokkal 1751-ig tartott. Valójában egy új templomot emeltek. Minderről Nagy Zoltán az aláb-