Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

V. A TÖRÖK HÓDOLTSÁG KORA (1543-1686)

rancsokat, amelyekből kisebb irattárak alakultak ki a török templomokban, iskolákban és alapítványoknál, mert hivatali épületeket nem létesítettek. A szegedi szandzsákbég háromezer fegyverest tudott kiállítani, akik Szegeden kívül a terület kisebb erősségeinek őrizetét látták el, továbbá seregébe tartoztak az itt élő birtokos szpáhik is. A szegedi várban a mindenkori hadi és békésebb állapotoktól függően 200 és 500 között mozgott a zsoldban részesülő, különböző fegyvernemekhez tartozó katonák száma, akik közül a martalócok a délszlávokból kerültek ki, a többiek elsősorban törökökből toborzódtak. A vár élén a várnagy (dizdár) állt. A szegedi és más helyőrségek tisztjei és katonái, elsősorban a janicsárok szívesen vállaltak részt a pénzügyi adminisztráció munkájában adóbérlőként vagy adókezelőként, ami által többlet jövedelemre tettek szert. A helyzet nem változott a hódoltság egész ideje alatt. Szeged a török kincstár birtoka, azaz hász-birtok volt a hódoltság idején, ami előnyére szolgált, azonban nem sikerült elérni, hogy több Duna-Tisza közi hász városhoz hasonlóan egy összegben váltsa meg adóját. Egyébként hátrányt jelentett számára a török jelenléte, mert ilyen módon „belelátott" a városi életbe, és nagyobb adót sikerült kicsikarnia. A város hász-birtokként kétfelé adózott. A kincstár számára a városban folyó kereskedelemből származó jövedelem (vám, rév, vásár, piac, boltok), továbbá bor, szarvasmarha, halászat után adóztak. Az emberi élet fordulópontjai, házasság, halálozás alkalmával szintén, valamint fizették a vágóhídi illetéket és a malomadót, ezen kívül a dzsizje-adónak nevezett állami adót, a fej adót, amelynek fizetését idővel minden önálló családfőre kiterjesztették, akinek ingósága (állatállomány, bor, stb.) 300 akcsét, azaz 6 forintot ért. A családfővel együtt élő felnőtt családtagok nem fizettek, de ha valaki külön családot alapított, bár ugyanott lakott, kirótták rá a fejadót. A bég számára földesúri adóként fizették a magyar neve után resm-i kapi-nak nevezett kapuadót két részletben, Szent György- (április 24.) és Szent Demeter- (október 26.) napkor. Összege megegyezett a fejadójával, ami 50 akcse volt. Termény- és állat tizedet természetben, miként a magyar földesuraknak egykoron a szántóföldi termények és az állattenyésztésből származó jövedelem után fizettek. Egyes állatok (juh, szarvasmarha) után darabonként szedtek adót. A pusztákért, amelyeken legeltettek, legelőadót fizettek. További tételt jelentett a tűzifa és szénaadó. Mindezeket családonként fizették. Végül szép jövedelem származott a különböző bírságpénzekből. A mohamedán lakosok szántóföldi terményeik után szintén adtak járadékot a földesúrnak, szőleikből pedig dönümönként (hozzávetőlegesen egy magyar kisholdnyi terület) 4-4 akcsét. Szeged 1570-ben teljesen hász birtok lett, ezután tehát a lakosság egyedül a kincstárnak adózott. A helyzet azonban nem sokban változott, mert az adókat továbbra is az adóbérlők szedték be, akik között a törökökön és délszlávokon kívül magyarok, például Csütörtök Boldizsár, ugyancsak előfordultak. A török adóztatási viszonyok a 17. század idejéből adatok hiányában kevésbé ismertek, mint a 16. századiak. Szakály Ferenc évi 4000 forintra becsülte a török adót. Ehhez járultak még a természetbeni szolgáltatások (fuvar, élelem, takarmány, ajándék), amelyek főképp a hadjárások idején növekedtek meg úgy, hogy ilyenkor az adó összértéke a tízezer forintot érte el. Mint ismeretes, a török hatalom a Magyarországon elfoglalt területeit a hódoltság idejének egyik korszakában sem volt képes teljesen a maga rendszerébe illeszteni és arra joghatóságát teljesen kiterjeszteni. A magyar állam, egyház és földesúr mindvégig