Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

II. ELŐDEINK

nő nép előbb a Dnyeszter mentén a gótok már előbb keleti és nyugati részre tagolódott birodalmát foglalta el, majd a hun konföderáció nyugati szárnya az Al-Duna mentén rendezkedett be Uldin fejedelem vezetésével. Innen indultak az Alföld elfoglalására, pontosabban ezt már alávetett népeik révén vették birtokukba. Az alánok által leigázott gepidák egy része a helyükön maradt, a nyugati gótok a római birodalom balkáni részébe költöztek. Nagy valószínűséggel állítható, hogy a hunok az 5. század 20-as éveiben már az Alföldön rendezték be az Aral-tótól az Atlanti-óceánig terjedő birodalmuk központját, amely Priszkosz rétor leírásából következtetve a Duna-Tisza közén, valahol Szeged közelében lehetett. Itt járt egy kelet-római birodalmi küldöttség tagjaként Attila (434-453) hun fejedelem udvarában Priszkosz rétor, aki a leginkább valós képet rajzolta meg a hunokról és legfényesebb korszakuk királyáról, Attiláról. A küldöttség a Dunán átkelve három folyón (Bega, Temes, Tisza) túl jutva érkezett a fővárosba. Közben a barbárok, feltehetően szarmaták vagy gepidák őket medosz nevű borral, a szolgákat pedig árpából készült sörféleséggel (kamon) kínálták. Attila fő szállásán szorosan egymás mellé illesztett deszkákból épített házakból álló nagykiterjedésű városszerű település fogadta őket. Egyedül Onegesziosznak, Attila főemberének a fürdőháza épült kőből, amelyhez az építőanyagot Pannóniából, azaz a Dunántúlról hozták. A leírásból arra lehet következetni, hogy a hely, ahol Attila fogadta őket, valahol a szegedi határban vagy annak közelében lehetett, ahol jelenlétüket a nagyszéksósi fejedelmi halotti lelet bizonyítja, amit azonban nem köthetünk Attilához. Éppen elég legenda kapcsolódik hozzá, főképp Szegeden és környékén élt tovább a hunok és Attila emléke. Különösen hosszan élt a népi emlékezetben az Ipolyi Anrnold által megfogalmazott három koporsóban temetés romantikus, merész története, illetve az, amely szerint valamelyik folyó mélyén alussza örök álmát. Valójában két évvel a catalaunumi csata (451) után, hatalma tetőpontján 453-ban halt meg, és holttestét a halotti tor után titokban helyezték örök nyugalomra. Fiai (Ellák, írnek, Dengezik) a hatalmon nem tudván megosztozni harcba keveredtek egymással, végül a viszálykodó hunokat a közelebbről nem ismeretes pannóniai Nedao folyó mellett Ardarich gepida király vezetésével a germán népek koalíciója győzte le, a hunokat azután vezéreik kivezették a Kárpátoktól keletre fekvő pusztákra, ahol nomád életmódjuk folytatására nyílott lehetőségük. Földbe rejtve hagyták itt a hagyatékukra jellemző cserépüstöket, amelyek a nyugati sütő nemzetekkel szemben jól mutatják, hogy a keleti főző népekhez tartoztak, ti. ételeiket nem sütve, hanem egészségesebb módon, főzve fogyasztották. Jelenlétüknek számos emléke maradt fenn mondákban és tudós szerzők elbeszéléseiben, amelyhez nemcsak a német Niebelung ének, hanem a magyar krónikában Ákos mester nyomán fennmaradt hun-magyar rokonság története is tartozik, amelynek alapján reneszánsz szerzők (pl. Ransanus, Oláh Miklós) szívesen vontak párhuzamot a hunok és magyarok között. A hunok, mint Európába zúduló, annak világától idegen nép gyors sikereikkel megdöbbentették és megrendítették a kor emberét. Ennek az élménynek a lecsapódása maradt fenn a kortárs szerzők műveiben. Jegyezzük meg, valóban olyan ritka pillanatról volt szó, amikor egy keletről jött nép Európát a nyugati széléig hatalmi körébe vonta, vagy legalábbis az itt élőknek rettegni kellet megjelenésüktől.