Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)
VII. A POLGÁRI VÁROS
gyártáshoz, majd Weiss Katalinnal, a lugosi rabbi lányával kötött házassága és a vele járó tőke injekció után lendült fel az üzem a Tisza-parton, amelynek vezetését halála után, Pick Jenő, a fia vette át. (A Pick család nemcsak az egykori Felmayer cég telephelyét kapta meg, hozzájutott a család legendásan szép biedermeier bútorához is.) Az 1880-as évektől kifejlődő hazai húsipar versenyében a Pick megállta helyét nemcsak Szegeden, hanem az országos versenyben is. Magyarországon ekkor nyolc városban tizenhárom szalámi üzem dolgozott. Figyelemre méltó tevékenységében ekkor az, hogy termékei 95 %-át külföldön értékesítette. A világháború után az értékesítési nehézségek ellenére a gyár folytatta termelését, sőt állta a versenyt, amíg számos üzem tönkrement. 1929-ben Szalonikiben, 1935-ben Brüsszelben nyertek diplomát termékei. Tevékenységét a tőkehús termelésre és a konzervgyártásra terjesztette ki. Az 1930-as évektől termékeinek 40-60%-át exportálta. A gyár történetének érdekessége, hogy 1943-1944-ben hadi megrendelésre szinte csak konzervet és kenőmájast termelt. A gyárat továbbfejlesztő Pick Jenő 1947-ben rövid időre visszavette a gyár vezetését, ám az államosítás (1948) után Pestre költözött, és 1965-ben az Izraelita Szeretet Kórházban hunyt el. A Back malom és a Pick szalámigyár munkáslétszáma száz körül mozgott, az utóbbiban a monarchia idején 17 olasz és több mint 10 idegen anyanyelvű munkás dolgozott. Nem így az 1885-ben indult dohánygyárban — amely a Felmayer-féle kékfestő gyár épületében kezdte meg működését, később Rókuson (Kossuth L. sugárút) kapott 12 holdas telket —, amely a legnagyobb munkáslétszámmal dolgozó üzemként 750 munkást, főképp nőt foglalkoztatott. Az országban így is a kisebbek közé számított. A gyár szivart állított elő, 191 l-l912-ben közel 40 millió darabot. A dohánygyár termelése a világháború idején csökkent, utána pedig megszűnt a szegedi üzem. Mezőgazdasági alapanyagot feldolgozó textilipar területén városunkban a kendergyártás honosodott meg, sőt a város a magyar és Közép-Kelet-Európa kenderiparának központja lett, miután két nagyobb és két kisebb gyárat alapítottak már a kiegyezés után Szegeden. Bakay Nándor apja kötélverő műhelyét fejlesztette modern üzemmé, amely Szeged első nagyipari létesítménye lett a Londoni körút és a mai Bakay Nándor utca sarkán fekvő telken. A szegediek által csak Bakay-gyárnak nevezett üzemben ezer ember dolgozott az 1930-as években. Mint a legnagyobb létszámú gyár a szegedi munkásmozgalom fő helye volt. Bakay 1877-ben gyárát gőzüzeművé alakította át. Az árvíz idején romba dőlt gyárat már 1881-ben a korábbinál korszerűbb gépekkel és nagyobb kapacitással újra indította. A gyár 1884-ben részvénytársasággá alakult, 1890től pedig Szegedi Kenderfonógyár Rt. néven a Magyar Ipar- és Kereskedelmi Bank belépésével új részvénytársaság vette át. Tőkeemeléssel Közép-Kelet-Európa legnagyobb kendergyára lett, és ez a tulajdonosi kör működtette 1948-ban bekövetkezett államosításáig. A részvénytársaság az 1890-es években Mezőhegyesen, Palánkán, Komádiban és Csőszteleken kikészítő telepet hozott létre, és új gépeket állított be. Termékeinek (ponyva, fonál, kötözőzsineg, vékony kötél, heveder, zsákvászon, tömlő, stb.) egyharmadát, a világháború után 50%-át értékesítette külföldön, a több mint tucat európai országon kívül, pl. Amerikában. A gyár Wimmer Fülöp vaskezű igazgató irányításával előrelátó szervezéssel és üzletpolitikával jutott túl a Trianon okozta és más gazdasági válságokon, jóllehet ezek termelésének mértékét erősen befolyásolták.
