Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

II. ELŐDEINK

bos kemence elődjét és a házi szentélyeket. E „városok", preurbánus települések lakói között, bár törzsi nemzetségi viszonyok között éltek, megtalálhatók voltak a munkamegosztás és társadalmi tagozódás csírái. Hatalmas tároló edények tanúskodnak kiterjedt földművelésükről. Marhatenyésztésük előrehaladott állapotot mutatott. Kőeszközeik alapanyagát távoli vidékről hozták. Áttetsző vulkáni üveget, obszidiánt Tokaj vidékéről, tűzköveket a Bakonyból és a Mecsekből szállítottak, és bánáti kova is előkerült leletanyagukból, ami kiterjedt „külkereskedelmi" kapcsolataik bizonyítéka, akárcsak azok a rézgyöngyök, amelyeket asszonyaik viseltek finom, kőből készített gyöngyeik mellett. A nők kivarrott, díszes ruhában jártak. Temetőikben rokonsági kötelék szerint temetkeztek. A férfiakat jobb-, a nőket baloldalukra fektetve embrionális formát követve helyezték örök nyugalomra. E nép ránk maradt emlékeiről az érdeklődő nagyközönség is sokat hallott már, így Tápé-Lebőről, Szegvár-Tűzkövesről, valamint a Hódmezővásárhely határában fekvő Gorzsáról és Kökény dombról. A névtelenül egymást követő népek és kultúráik áttekintése az emberi történelem folyamatosságát és a változásokat egyaránt megjeleníti számunkra. Folyamatos azzal, hogy bár egyes kultúrák és népek lehanyatlanak, és nem térnek vissza soha többé, helyettük azonban újak születnek és jönnek, hogy az élet tovább éljen folyóink partján. A változással nemcsak az egyes népek cserélődnek, kultúráik is. Jóllehet kevés a lehetőség az okok feltárására, de a változás mégis bekövetkezett a rézkor hajnalán, ugyanis az V. évezred végén és a IV. elején vidékünkön jelentős átrendeződés következett be. A régészet tudománya még nem tart ott, hogy pontos választ adjon arra, miért hagyták el városszerű telepeiket vidékünk neolitikumának végén lakosaik, miért költöztek kisebb helyekre az egyes nagycsaládok, és talán a rokonság összetartozásának érzéséből miért használták tovább a régi temetőiket, valamint miért tértek át a döntően földművelő életmódról a nagy állattartásra, és ebből következően már kisebb lakóházakat építettek magunknak. Talán éghajlatváltozás következett be, talán a teli települések „társadalmát" belső feszültségek robbantották szét. Mindenesetre el kell búcsúznunk a sok emléket hátrahagyó, az égei és mediterrán kultúra nyomait magán viselő újkőkortól, és átlépünk a tudósok által rézkornak nevezett időszakba, szomorúan tudomásul véve, hogy ezután egy ideig kevesebb hatással lesz tájékunkra a délről jövő urbánus világ befolyása. A korszak lelőhelyei Szeged, Hódmezővásárhely és Szentes körül sűrűsödtek, belőlük az derül ki, hogy elterjedt a rézszerszámok használata, továbbá ez idő tájt egységesedett az Alföld népeinek anyagi kultúrája. A korszak a Tiszapolgári majd az őt követő Bodrogkeresztúri kultúra ideje. Kereskedelmi kapcsolatok révén ezen időszakban jelent meg az erdélyi kapcsolatokra utaló leletanyag, és felfedezhetők a Dunántúlról érkező hatások. E változásokkal teli korban — amelynek történéseiben még számos kérdőjelet hagyott a tudomány —, amikor Mezopotámiában felfedezték az írást, és megjelentek az első államok, mint egy erőteljes dur hangnem a dallamban a IV. évezred végén Dél-Oroszország és a Fekete-tenger mellék sztyeppéiról az Alföldre zúdult az okkersíros kurgánok nomád népe. A nagyállattartó népesség bizonyára nagy számban érkezett. A Tiszántúlon több mint négyezer kurgánt hagytak maguk után, amelyek sírgödreit fa szerkezettel bélelték, a prémekbe burkolt halottakat hanyatt, felhúzott