Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)
VII. A POLGÁRI VÁROS
A városunkkal szomszédos területekről sokan fogtak vándorbotot. Nem véletlenül, emlékezzünk rá, hogy főképp a Tiszántúl népe járt élen a gyermekáldás vállalásában. Szeged lakossága azonban nem kényszerült arra, hogy vegye a kalapját, és a tengeren túlra hajózzon. A város hatalmas legelőbirtokait kisbérletek formájában parcellázta, és ha rendkívül szűkösen is, de mégis kenyeret biztosított szegény sorsú lakossága számára. E kitelepülő népesség utódai lesznek majd azok, akik a tanyavilágban állami akaratra létrehozzák később ma virágzó falvaikat, sőt közülük egy, Mórahalom 1989-ben a városi rangot is elnyerte. Ilyen demográfiai feltételekkel és állapotban érkezett Szeged lakossága az első világháború éveibe, amelynek emberveszteségét és a vele bekövetkezett születéscsökkenés folyamatát a következő évtizedekben sem sikerült pótolni illetve megállítani. Az első világháború emberveszteségét illetően az elmúlt 80 évben három számítás vált ismertté. Banner János, mivel pontos adatok nem álltak rendelkezésére, demográfiai megfontolások alapján a Szeged kül- és belterületén élt lakosság számának csökkenését alapul véve 9314-ben állapította meg a háborús halottak számát, amelyet felkerekített a hadifogságban meghaltak legkisebb számával, és így Szeged emberveszteségét 9500-ra becsülte. Kováts Zoltán a Szeged monográfia 3. kötetében 1991-ben korszerű demográfiai módszerekkel ugyancsak részletes adatok hiányában a város első világháborús katonai emberveszteséget 6630 főben határozta meg. Kanyó Ferenc történész, világháborús veszteség kutató immáron részletes adatgyűjtés alapján a város belterületére nézve 1979-re tette a hősi halottak számát, a külterületre nézve pedig 1576-ra, összesen tehát 3554-ben állapította meg az első világháborús katonai emberveszteséget, amely a korabeli Szeged lakosságának mintegy 3%-a. Ujabb adatok előkerülhetnek még. E szám 20%-kai magasabb mint a város második világháborús katonai embervesztesége, amelyről a megfelelő helyen szólunk majd. A két világháború közötti időben Szeged népességtörténetében eddig nem látott változások álltak be. 1920-ban a Központi Statisztikai Hivatal a város népességét 123 565-ben állapította meg, mivel az ekkor még szerb megszállás alatt lévő Tiszabalparti terület népességét csak becsülni tudta. Bár a háború utáni évtizedben a gyarapodás még számottevő volt, a város lakossága tízezerrel növekedett, amit részben annak köszönhettek, hogy a háborút követő szokásos gyermekvállalási kedv 1923-ig nemcsak Szegeden, hanem országosan is növelte a háborús időszak alatti alacsony születési számot, részben annak, hogy javult a lakosság mortalitási aránya, ugyanis ebben az időszakban nagy járványok nem csökkentették a népességszámot. A következő tizenegy évben a népességfejlődés már minimális, mintegy 1700 főt eredményezett, az 194l-es és 1949-es népszámlálás között pedig már fogyás következett be. Ezen folyamat alapvető okát szemléletbeli változásban kereshetjük, mégpedig a születéskorlátozás szokásának elterjedésében. A két világháború közötti időszakban érkezett el a fenti gondolat jegyében az egykezes divatja Szegedre, az 1940-es évtizedben pedig a háborús emberáldozat nagy száma csökkenésbe fordította az addig csak lassan növekedő lakosságszámot. Szegeden az 194l-es 136 752 helyett 1949-ben 132 607 lakost írtak össze a népszámlálók a városhoz tartozó ugyanazon területen. A két világháború közötti időszak egyéb sajátos demográfiai jellemzőit vehetjük számba a továbbiakban. A kép szebbik oldalához tartozik, hogy nagyobb járványok