Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

VII. A POLGÁRI VÁROS

társadalom erre a szerkezetre rátelepülve alakította ki térbeli rendjét. A Belváros lett a City, a közép- és kispolgári rétegek a két körút között laktak, a külvárosokban pedig a munkás és paraszt rétegek. E tagozódás a polgári korszakban végig fennállt. A körtöltésen belül, a külvárosok birodalmában még óriási területek maradtak feltöltetlenül és beépítetlenül. Már a világháború előtt és főképpen után indult meg e vidék „megszállása". A körtöltés két oldalán, sőt a beljebb fekvő helyeken is a külvárosokhoz tapadva szatelit települések, elővárosi telepek gyűrűje kezdett kialakulni, amelyek lakossága foglalkozását illetően megoszlott. Elsősorban önellátásra, zöldséges gyümölcstermesztésre, valamint állattartásra rendezkedtek be. A telepek nagyságuk, rendezettségük és közművesítésük tekintetében igen különböztek egymástól. Számbavételüket Péter László segítségével a Szeged monográfia IV. kötetében Nóvák Ákos, a fejezet szerzője végezte el. Mellbevágóan sokat, 32 telep nevét gyűjtötte öszsze, amelyeken volt uradalmi cselédek, gyári munkások, vasutasok, kistisztviselők építkeztek. Voltak olyanok, mint például Fodor-telep, amely magas területen épült, és jól illeszkedett a városhoz. Az egykori Aigner-, ma Béke-telepet, amelyet vasutasok számára létesítettek, nehezen lehetett megközelíteni. Az egykori Új-Somogyi-, és Somogyi, jelenleg Új-Petőfi- és Petőfi-telepek pedig, amelyeket minden előrelátás nélkül a Szillér völgyébe helyeztek, már az 1940/41-es belvíz katasztrófa idején áldozatul estek a víz pusztításának. Fenyegetettségük a mai napig fennmaradt. A felsővárosiak mellett az alsóvárosi feketeföldeken létesült az ismertebbek közül a Kecskés-telep (Ságvári-telep) és a Gróf Klebelsberg-telep (Hattyas-telep) nevét említjük meg. A 32 telep közül 8 Újszegeden létesült, mint például a Bobalits-telep I. II. és a Pillich-telep. Az árvíz utáni várostömörítés helyes szemléletével szemben a telepek esetében a „városszétszórás" helytelen elve jutott érvényre. A város ekkor ismét vízszintesen terjeszkedett, a városépítészetből ezáltal kimaradt a bérkaszárnyák övezete, a nagyvárosi munkásság lakóhelye. Az új házhelyosztásokkal mellőzték a településbiztonság, a közlekedési hálózathoz való jó csatlakozás, a könnyű ellátás és az egységes városkép szempontjait. A szűkös anyagi körülmények miatt mit sem törődtek az épülő házak külső megjelenési formájával — mint ahogy tették ezt az árvíz után a napsugaras oromzatú házak típustervének megvalósítása során, — és a lakások komfortjára sem adtak. A modern város már akkor sem volt elképzelhető kövezett utak és csatornahálózat nélkül. Egyelőre a főútvonalakat látták el kavicsos alapozásra tett ún. mauthauseni gránit kövekkel és trachit kockakövekkel. A járdákat részben kővel, részben kemény téglával burkolták, a mellékutcákat pedig a vár bontásából kikerült anyaggal. Az alföldi városokban hasonló anyagokat használtak az utcák sármentesítésére. Felcserélésük aszfalt szőnyeggel csak a 20. század második felében indult el. Az idősebb generációk még emlékeznek a „macskaköves, téglajárdás" Szegedre. Számos utca azonban még makadám burkolatot sem kapott, maradt az addigi sártenger. Folytatódott a korábban megkezdett csatornahálózat kiépítése. Mivel a nagykörút töltését árvízvédelmi okokból áttörni nem engedélyezték, a várost négy főgyűjtő kerületre osztották. Az elsőbe a kiskörúton belüli terület, a másodikba a két körút közötti, a harmadikba a Budai (ma Kossuth Lajos) sugárúttól a Felső-Tiszapartig, a negyedikbe pedig innen az Alsó-Tiszapartig nyúló terület tartozott. A csatornákat falazott téglá-