Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

I. TERMÉSZETI KÉP

tavak, szikesek törték meg, amelyek vize nyáron igen megcsappant, sőt sok esetben kiszáradt. Városunk a Tisza korábban leírt ártéri területén alakult ki. A különböző egymást követő korok emberének a vízivilágból kiemelkedő három nagyobb és több kisebb hátság vagy sziget, amelyen a mai Belváros, a Felső- és Alsóváros helyezkednek el, biztosított állandó lakóhely kialakításához lehetőséget. Azonban ezek sem voltak teljesen összefüggő egységek. Nemcsak egymástól választották el tavak, kisebb állóvizek, korabeli szegedi szóhasználattal csöpörkék őket, hanem magukat is vizes helyek szabdalták. Az utcákon sétálva bizonyára nagyon kevesen gondolnak arra, hogy a Dugonics tér, az Ady tér, a Mars tér és a Szent István tér helyén egykor víz állt, és feltöltésükre csak a 19. század második felében került sor. Vizes helynek számított Rókus és Móraváros egy része, a Felsőváros pedig több kisebb szigeten helyezkedett el. Területét a Szillér-, az Annus- és a Sándor-ere valamint a Nagyfenék tagolták. A vizek egykor uralkodó szerepe mellett a város fekvésének egy máig meghatározó, ám kedvezőtlen földrajzi adottsága van: Magyarország és az Alföld legmélyebb pontján egy tálszerű mélyedés alján fekszik. A településen a legmélyebb felszíni pont 77,9 m, a legmagasabb 83,5 m, az Adriai-tenger szintje felett. A legnagyobb települési szintkülönbség 5,6 m. Összehasonlításul: a szintén Alföldi város, Debrecen a város belterületén 16 méteres szintkülönbségekkel is büszkélkedhet. A sok feltöltés után — amelyekről később lesz szó — ma a város területének körtöltésen belüli szintjei az alábbiak: az egykori vár és Palánk városrészek területén 83,5 m, a Tisza Lajos körúton 82,5 m, a Nagykörúton 81,3, a külvárosokban 80,3-79,8 m, a beépítetlen területeken pedig 81,5 és 79 m között ingadozik a magasság. E számadatok világosan mutatják, hogy miért kellett — amióta a város fennáll — a mindenkori lakosságnak küzdenie az ár- és belvizekkel szemben, amely harc és állandó készültség csak a száraz időszakokban hagyott alább. A város környékének vizeit a táj két fő folyója, a Tisza és a Maros éltette. Az előbbi nagy kanyarulata — amely állandóan rombolja a partot — mellé épült a város, a kanyarulat alatt pedig, ahol a folyó összeszűkül, hozzávetőlegesen a Belvárosi híd helyén alakították ki a révet. A folyó széles ártere itt ugyancsak összeszűkül, hiszen a szegedi oldalon magaspartnak tartva fut, ezért jó lehetőség nyílott az átkelésre. A szőregi domb és a szegedi magaspart egymáshoz viszonylag közeli, biztos pontot jelentettek az átkelni szándékozók számára. A Tisza nem rendelkezett olyan kialakított mederrel mint ma. A Kis-Tisza utca elnevezése például őrzi egy ottani mellékág emlékét. A Boszorkánysziget elnevezése szintén erre utal. Területét minden oldalról közrefogta a folyó, amelynek vízmennyisége, mint a vár vízi rondellájának megmaradt része mutatja, közel sem volt olyan nagy, mint ma. A Maros két ágban szakadt a Tiszába. A város alatt torkolló, amelynek emlékét Újszegeden a Holt-Maros medre őrzi, volt a kisebb, ugyanis Hans Dernschwam 1528ban készített leírásában megörökítette, hogy a Maros másfél mérfölddel a város fölött ömlik a Tiszába. Dernschwam a Marost mint sószállító víziutat írta le a mellette lévő nagyobb helyek, sóelosztók megemlítésével, ezért nem kételkedhetünk abban, hogy a só a nagyobb vízzel a város felett érkezett Szegedre. A Maros és a Tisza szöge egyébként főképp tavasszal átjárhatatlan vízivilággá változott. Makótól nem is vezetett állan-