Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

VI. AZ ÚJRAFELEMELKEDÉS KORA (1686-1849)

Palánk és a Felsőváros lakosai között volt jelentős, kevésbé az Alsóváros hagyományos paraszti gazdálkodást folytató lakosai körében. A huszonnégy 230 forintnál többet adózóra, a nagyadózókra érdemes egy pillantást vetni. Az első csoportba az adózás alapján készített lista összeállítója, Gergely András szerint az ipari-kereskedelmi tevékenységet folytatók tartoztak, például Tóth János elsőosztályú kalmár, Kohn Ábrahám elsőosztályú kereskedő, Damjanovics Tódor árendátor kereskedő, „tekintetes Korda János úr" árendátor és mások. A második csoportba a jelentős földbirtokkal és/vagy nagy állatállománnyal rendelkezők kerültek. Bába Ferenc kereskedő például száraz- és vízimalma, valamint olajsatuja mellett négyezer birkát tartott. A harmadik csoportba azok az agrár foglalkozásúak kerültek, akiknél a gazdálkodás egyik fele, vagy a föld, vagy az állatállomány hiányzott. Vagy fel nem osztott családi birtokon gazdálkodtak, vagy bérbe adtak, illetve vettek földterületet. Itt találjuk Szőri István felsővárosi zsellért, akinek apja birtokolta az ingatlanokat, ő háromszáz juhot tartott, vagy Veszelka Ferenc fiait, akik apjuk négyszáz hold földjét és szőlőjét művelték. Bierbauer Mihály alsóvárosi zsellér 18 jármos ökörrel, 5 tehénnel és 850 birkával bizonyára bérbe vett földön gazdálkodott. A bérbe adók közül Zsemberi Ádámné 425 holddal, Béró Jánosné 702 holddal tűnt fel. A helyi nemesi értelmiség közül Kárász Benjámin és Pál urak helyben nem gazdálkodtak, birtokaikat nyilván bérbe adták, akárcsak Kolb József tanácsnok. A telektulajdonosok közül a Bécsben élő Sina György bankárt említjük, aki dohánypajtáinak telekhelye után fizette városi adóját. A negyedik csoportba a hagyományos mezőgazdasági gazdálkodást folytatók tartoztak. Kisebb gazdasági erejüket mutatja, hogy a nagy adózók 41 százalékát tették ki, az adóösszegnek viszont csak a 32 százalékát fizették. Java részüket a juhtartás lendítette fel ebbe a csoportba. •Szeged társadalma a tőkefelhalmozás ezen szakaszában kiegyensúlyozottan és megrázkódtatások nélkül fejlődött. A kisegzisztenciák nem szakadtak le, nagyobb munkaráfordítással helyzetüket stabilizálták, amelynek eredményeként a rokonsági rendszernek a gazdasági életben megmaradt továbbra a jelentősége. A szegediek ekkor egymással együttműködő rokonsági csoportokról, hadakról beszéltek. Az atyafiság tagjai egymáshoz közel laktak. Ilyen volt Felsővároson a Kopasz-had, Alsóvároson a Szécsi-had. A „hadakból" állt össze a Bálint Sándor által bemutatott „szögedi nemzet". A társadalom rétegzettségét a vagyoni különbségek mellett az életforma, tehát a lakásviszonyok és életmód felől is meg lehet közelíteni. A város nem sokkal több mint 20-30 gazdag családja, akik a társadalmi ranglétra csúcsán álltak, egy emeletes vagy földszintes, téglából épített polgárházban lakott, amelyek néhány szobáját a kornak megfelelő stílusban rendezték be. Bőr- és szövet ülőgarnitúrák, faragással díszített szekrények, kanapék, néhány helyen fortepianó (zongora) emelték a hely hangulatát, ahol a szalonélet porcelán és fajansz kávéskészletek, festett üvegpoharak és ezüstnemű használata mellett folyt. A szalonokban, a polgárias környezetben a kor uralkodó eszméiről, a szabadságról, egyenlőségről és a nemzetről folyt a társalgás. Szívesen hallgatták, hogy minden ember egyenlő jogokkal született, amelyekkel egész élete során szabadon rendelkezhet, akárcsak az élet lehetőségeivel, a tulajdonnal, amelyek körülveszik. Mindebből következett számukra a gondolat-, lelkiismeret- és sajtószabadság,