Kristó Gyula: Fejezetek az Alföld középkori történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 20. (Szeged, 2003)
RÉGIÓK A KÖZÉPKORI ALFÖLDÖN
Ha visszatérünk az Enyedi György által adott régió-fogalomhoz, azt látjuk, hogy eszerint a modern régió olyan területi egység, amely ugyan a gazdasági (termelésiértékesítési) egymásrautaltság kényszere révén, de végül is spontán módon, természetes úton alakult ki, és erre egy közszolgáltatási-közigazgatási területi rendszer épült rá. Ezért mondhatta Enyedi azt, hogy a régió „gazdasági-igazgatási szervezet". A modern korban a régió — optimális esetben — magas szintű emberi tervező tevékenység eredménye, amely figyelembe veszi a gazdaság adott, objektív orientációs kapcsolódási pontjait. A sorrend tehát a mai időkben akként realizálódik, hogy a gazdasági egységek az elsődlegesek, és ezek területi érdekkörei szabják meg — kell(ene), hogy megszabják — az igazgatás térségi határait. Ezt figyelembe véve máris világos a helyzet: ha a középkorban voltak is régiók, érdemben nem vethetők össze a modern koriakkal. A középkorban ugyanis már a kezdet kezdetén igazgatási határok jöttek létre, és a gazdasági kapcsolatok kiterjedése, hatósugara vagy igazodott vagy — legtöbb esetben — nem igazodott az igazgatás határaihoz. Még tovább lehet menni: szerte Európában, így Magyarországon is, amikor meghúzták — nagyon is gyakorlati okokból (az igazságszolgáltatás, az adózás, a katonaállítás célzatával) — a közigazgatás határait, kiterjedt gazdasági életről alig beszélhetünk, gazdasági kapcsolatok elvétve voltak. Ennek magyarázatául az szolgál, hogy a feudális Európa mint falusias Európa, agrártevékenységet folytató, kistérségi elzártságban élő népek Európája született meg. Amikor Magyarországon Szent István korában megállapították a vármegyék határait (illetve körülhatárolták a várispánságokhoz tartozó birtokokat), a társadalom az önellátás kereteibe dermedten élt. A vármegyei határok általában folyóvizekhez igazodtak, aminek révén szorosan egybetartozó tájakat, folyóvölgyeket metszettek ketté. Általában véve megfigyelhető, hogy a középkor népi ihletésű névvel nevezett tájai és a hivatalos névadás révén nevet kapott vármegyék területei nem estek egybe. Az Alföldön jó példa erre a Nyír (később Nyírség). E tájegység kiterjedése a 13. század elejétől kezdve folyamatos adatsorok segítségével tanulmányozható, és ennek révén megállapítható, hogy a középkorban három megye osztozott területén: Bihar, Szabolcs és Szatmár. Hasonló mondható el a Nagy sárról (utóbb Nagysárrét), amelyből részesedett mind Békés, mind Bihar megye. 5 A magyarországi régiók eredetének kutatása során két irányból kiindulva is lényegében ugyanoda lehet eljutni, egy-egy negatívumhoz. Ha a régmúltból haladunk időben előre, és azt tesszük mérlegre, hogy voltak-e a középkori Magyarországnak történelmi gyökerű (895 vagy akár 1000 előtti időből származó) régiói, határozott nemmel válaszolhatunk. Ennek az lehet az oka, hogy a Kárpát-medencében a római uralom bukása után szilárd államiság nem alakult ki, a hajdani Pannónia neve ugyan élt a középkorban, de nem volt regionális tartalma, vagyis nem csupán a mai Dunántúlra szorítkozott, hanem egész Magyarország megjelölésére szolgált. 6 Dacia provincia neve — ékes cáfolataként a dákoromán kontinuitás-elméletnek — a középkorra elenyészett, érdemben majd csak az antik hagyományokat feltámasztani igyekvő humanista 5 JUHÁSZ DEZSŐ: A magyar tájnévadás. Nyelvtudományi Értekezések. 126. Bp. 1988. 92-93., 9697. 6 VESZPRÉMY LÁSZLÓ: Pannónia. In: KMTL. 526.
