Kristó Gyula: Fejezetek az Alföld középkori történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 20. (Szeged, 2003)

A DÉL-ALFÖLD TÖRTÉNETI HELYE A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON

ber utolsó napjaiban). A város tehát sziget volt az Alföld agrárvilágának tengerében, egy másfajta életminőség kínálatával. Ez azonban alapvetően nem változtat azon a tényen, hogy az Alföldön (a Dél-Alföldön) az agrárvilág, az agrárfalu volt a meghatározó. Ha a tizenegy, részben vagy egészben dél-alföldi megye 15. század végi — Csánki Dezső munkája alapján megállapított — faluszámát összeadjuk, 3139 falut találunk itt. A szám csalóka, hiszen ezek igen tekintélyes része Arad, Temes, Krassó és Zaránd hegyvidéki tájain feküdt. E négy, sík- és hegyvidéket egyaránt magában foglaló megyében található az összes falu kétharmada, 2097 település, míg a tisztán síkvidéki hét megyében (Bács, Békés, Bodrog, Csanád, Csongrád, Keve, Torontál megyében) mindössze 1042. (A sok nem lokalizálható település miatt pontos számot adni a tekintetben, hogy pontosan mennyit kereshetünk a hegyek között, mennyit a síkon, további kutatások nélkül lehetetlen.) Mindenesetre ezek az arányok is mutatják, hogy a síkvidéken sokkal gyérebben álltak egymás mellett a falvak, mint a hegyekben. Ez azzal kapcsolatos, hogy az Alföldön a 13. századdal az ideiglenes, alkalmi, állattartó szállások megszűntek. A megmaradó, immáron állandó határú falvak komplex gazdálkodást folytató településekké váltak, ahol a lakók földet műveltek, és a kiterjedt határban ridegtartással állatokat (lovat, majd egyre inkább a ló mellett szarvasmarhát) tenyésztettek. (További kutatási feladat annak megállapítása, hogy a nomád nagyállattartó gazdálkodás és az Alföldre olyannyira jellemző rideg állattartás miként függ össze egymással. A jelenleg ismert adatok nagy valószínűséggel szoros kapcsolatot tételeznek fel a két gazdálkodási mód között.) A korábban lakatlan hegyvidékre a 14. századtól kezdődően döntően nem magyar etnikumú népesség került (románok). Az ottani „falvak" jelentős része pásztorszállás lehetett. A sík- és hegyvidéki települések tehát etnikai szempontból is eltértek egymástól, a magyarok az Alföldön laktak, a románok a hegyek között. Ez megfelelt a tényleges foglalkozási helyzetnek, hiszen míg a hajdan nagyállat- (ló-) tartást, korlátozott hatókörű nomadizmust folytató magyarok a 12. század után már végérvényesen letelepedtek, körükben az állattenyésztés mellé, majd lassan elé felzárkózott a földművelés, addig a románok még hosszú ideig kisállat- (juh-) tartó nép voltak, transzhumáló (költözködő) pásztorkodást űztek. Bár még számos ismérvről lehetne és kellene szólni (így pl. a térség kisebb mezővárosairól vagy a birtokviszonyokról), amelyek összességükben megbízhatóan kijelölhetnék a Dél-Alföld történeti helyét a középkori Magyarországon, de e téren még rendkívül sok a kutatni való. Végezetül egy mozzanatra célszerű kitérni, a várak dolgára. A 13. századtól — amikor az elpusztult, elenyészett földvárak helyett kővárakat kezdtek építeni — a vár kiemelkedő jelentőséghez jutott, nem elsősorban katonai, hanem igazgatási (birtok-) központ funkciója miatt, egyszersmind a gazdagság fokmérője is volt. Nos, a Dél-Alföld nem csupán városszegény, hanem várszegény régió is. Ennek nyilván csak egyik oka, hogy a térségben hiányzott a kő, ez összefügghet a régió általános állapotával (szegénységével) is. Engel Pál adattára alapján megállapítható, hogy 1457-ig a hét síkvidéki megyében összesen 10 vár épült (van a hét közül egy olyan megye is — Csanád —, amelyben nem állt vár), a vegyes domborzati viszonyokkal rendelkező négy megyében viszont 30, döntően a hegyek között. A 15. század közepétől kezdve az egész területen ugrásszerűen megemelkedett a kastélyok szá-