Kristó Gyula: Fejezetek az Alföld középkori történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 20. (Szeged, 2003)
A DÉL-ALFÖLD TÖRTÉNETI HELYE A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON
történeti megalapozottságú táji jellegzetességeket kívánunk meghatározni, szinte sötétben tapogatózunk. Az ilyen jellegű munkálatoknak sem a metodikája, sem a menete nem tekinthető a hazai történetírásban kidolgozottnak, pedig Európa történetírása — elég, ha Georges Dubynek a franciaországi Mácon vidéke középkoráról szóló írásaira gondolunk — példát szolgáltathatna erre. Ehhez azonban a közjogias szemléletet regionális látásmódnak kellene felváltania. Ennek elengedhetetlen velejárója, hogy a közigazgatási határokon átívelő táj mint a kutatás tárgya jelenjék meg. A vizsgálat első szintje ezen egység sajátos vonásainak felvázolása, szuverén módon való bemutatása. Egy további szint ennek az ország egészére (vagy más régióira) vonatkozóan levont következtetésekkel történő szembesítése, ütköztetése. Valójában a két szint persze lépten-nyomon keresztezi egymást, hiszen már az egyedi jelek is csak akkor mutathatók ki, ha tudjuk, hogy ezek más tájegységektől eltérő ismérveket hordozó jelenségek. Az alábbi rövid vázlat természetesen — a címben foglalt feladatvállalás ellenére — kielégítő szinten és teljes mélységében nem tud eleget tenni a kívánalmaknak. Sokkal kevésbé ismerjük az Alföld déli fele középkori fejlődéstendenciáit annál, semhogy azok specifikumai megrajzolhatók lennének. Ezek híján pedig több mint kockázatos a régió helyének kijelölése az országos tablón. Éppen ezért meg kell elégednünk e helyütt azzal, hogy néhány mozzanatra felhívjuk a figyelmet, illetve lényegében egyetlen területen kíséreljük meg a — mégoly tétova — válaszadást: nevezetesen azon kérdést illetően, vajon a térség mára érvényes általános elmaradása a Kárpát-medence más, nyugati régióitól középkori alapokra megy-e vissza. Hogy a délkelet-magyarországi megyék, a szerbiai Vajdaság és a romániai Bánát ma nem jelentéktelen lemaradást mutatnak az életminőség legtöbb területén a Kárpát-medence nyugati és északnyugati régióihoz (Nyugat-Magyarországhoz és Nyugat-Szlovákiához) viszonyítva, olyan evidencia, amely nem igényel külön bizonyítást. Már az elején fontos hangoztatni: az esetleges középkori alapok nem úgy értendők, mintha a térség mai állapota már a középkorban predesztinálva lett volna, és egy hosszú évszázadokon játszi könnyedséggel átnyúló „eleve elrendelés" szabta volna meg a jövőt, hanem úgy, hogy vajon a középkorban érzékelhetők-e olyan erők, amelyek a regionális eltérések kiéleződése irányába hatottak, és ezek eredője hozta a dél-alföldi térséget már akkor hátrányos helyzetbe a Kárpát-medence más, elsősorban nyugati és északi tájaival szemben. Ebben az értelemben az „élenjárasnak" és a „lemaradásnak" legalább két komponense van, egy történeti (amely eltérő fejlettségi szinteket eredményez) és egy jelenbeli (amely tompíthatja vagy még tovább mélyítheti a más régiókkal szembeni fejlődésbeli különbséget). A kettő kapcsolata igencsak mobilis, hiszen időnek múltával a történeti örökség maga is veszít erejéből, ugyanakkor a mai jelenkor impulzusai holnapra történeti örökséggé válnak, amelyek bonyolultan ötvöződnek a még régebbi (bár halványuló, erőtlenedő) történeti hagyatékokkal. A legkézenfekvőbb és a legkisebb fáradsággal az jár, ha kézbe vesszük azokat a leírásokat, amelyek a középkor különböző századaiban a dél-alföldi térségre vonatkoznak. Ezek — noha többségükben szubjektív benyomások formájában — valamilyen módon összképet rajzolnak, olyan általánosságokat fogalmaznak meg, amelyekhez a mostoha forrásadottságok folytán a történész a maga erejéből talán soha nem juthatna el. Sajnos, jelen ismereteink szerint módfelett korlátozott a vizsgált régióra vonatkozó,
