Kristó Gyula: Fejezetek az Alföld középkori történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 20. (Szeged, 2003)

CSONGRÁD MEGYE

hogy mind az öt bencés monostor itt terült el, a Tiszántúlon egy monostor sem létesült a megye területén. A Tisza nyugati (jobb) partján — egymástól nagyjából 30-30 km távolságra — helyezkedett el Csongrád megye korai korszakának három legjelentősebb települése, Csongrád, Szer és Szeged. Mielőtt azonban e „városokat" sorra vennénk, röviden szólnunk kell arról, hogy az államalapítás korszakos változást eredményezett az életmódban, a foglalkozásbeli megoszlásban, a települési viszonyokban is. Az államalapítással hatalmas — korábban törzsfői, nemzetségi és egyéb — birtokok kerültek királyi tulajdonba, amelyen voltaképpen a királyi vármegye és várispánság már tárgyalt igazgatási szervezete alapult és felépült. Az ingatlanok esetében is szigorúan érvényesült a magántulajdon szentségének elve, ami eleve nem kedvezett a nagy területet igénylő állattartásnak (a lovak és juhok ridegtartásának). Ráadásul az embereket kemény kényszer bírta rá arra, hogy hagyjanak fel az extenzív állattartással, és térjenek át a sokkal termelékenyebb földművelésre, így pl. a hercegnek a 12. század elején a dömösi prépostság fennhatósága alá átkerült szolgaelemeit egyetemlegesen a kenyéradó szolgák közé sorolták, vagyis mindenkinek földműves termékkel kellett adóznia földesurának. Ezt pedig nyilván csak akkor tehette meg, ha a búzalisztet — ami kifejezetten előírt adónem volt — maga termelte meg, azaz ha a lóról leszállt, és gyeplő helyett az eke szarvát vette a kezébe. Az előírt szolgálatokból — amelyekből fentebb egy kis ízelítőt adtunk — kitetszik, hogy e szolgák gyakorlatilag mindenféle szolgálatra, azaz minden munka elvégzésére és minden termék beszolgáltatására kötelezve voltak. Ebből következően — mivel felesleg még többnyire nem képződött — mindent maguknak kellett megtermelniük, és mindent maguknak kellett megcsinálniuk. A 11-12. század még alig ismerte a foglalkozás szerinti szakosodást, az emberek önellátók voltak, piacra nem termeltek. A téli szállás lassan állandó határú faluvá alakult. Ez a folyamat szoros függvénye volt az életformaváltásnak. Amíg a társadalom nagyállattartó volt, ennek a gazdasági rendnek tökéletesen megfelelt a nyári és a téli szállás váltogatása. A férfi a nyári szálláson legeltette állatait, itt legfeljebb hitvány fedelet kanyarított a feje fölé (ha egyáltalán még erre is szüksége volt, hiszen évről évre más helyeket tekintett nyári szállásának), a téli szálláson viszont rendszeresen megjelent az őszi időben, itt töltötte a téli hónapokat, miközben családja idősei, nőtagjai és gyerekei már rendszeresen a téli szálláson éltek. Nem véletlen, hogy itt „igényesebb" lakhelyre volt szüksége (ami persze kezdetben sátor, később földbe mélyített veremlakás volt). Az sem véletlen, hogy a földművelés is a téli szálláson vert gyökeret. Amikor a földmagántulajdon megjelenésével a nyári legelőváltó utak lehetetlenné váltak, az ember és állata a téli szállásra szorult vissza. Persze, nem csupán a nyári szálláshelyek kerültek magántulajdonba, hanem a téli szálláshelyek is. Itt, szűk térbe zárva, eleve nem folytathatott nagyszabású állattartást sem lovakkal, sem juhokkal, különben is a földesúr által reá kirótt terhek kötelezően írták elő számára a földművelésre való áttérést, egyébként nem tudta volna az adókat természetben leróni. Nyilván nem kevesen akadtak, akik képtelenek voltak megszokni ezt a tőlük és az atyai szokásoktól olyannyira idegen életformát, de ez ellen legfeljebb csak annyit tehettek, hogy felkerekedtek, kitörtek a lassan faluvá alakuló téli szállás „karanténjából", és megpróbáltak olyan helyet keresni maguknak, ahol egyelőre még dús füvű legelők várták őket, és nem kellett idegen uraknak dolgoz-