Milenko Palić: Visszaemlékezés a világháború éveire 1941-1945 - Dél-Alföldi évszázadok 19. (Szeged, 2003)
VISSZAEMLÉKEZÉS A VILÁGHÁBORÚ ÉVEIRE (1941-1945)
kat és a délutáni szabadidőnket — közösen töltöttük el. Az elválás idején (mivel mi, munkások, maradtunk) az egyik kávéházban közös búcsúestet szerveztünk, amely egész éjszakán át tartott — szombat estétől vasárnap reggelig. Mindannyian jól berúg tunk (én életemben akkor először). A hangulat kellemes, baráti, családias, nemzetközi és nagyon emberi volt... Amíg az elfogyasztott alkohol engedte, hogy értelmesen be szélgessünk, olyasmikről esett szó köztünk, amiről máskor addig soha. Ezek az igazi őszinteség és háborúellenes, front és megszállásellenes megnyilvánulások pillanatai voltak. Az éjszaka további része bősz éneklés közepette zajlott, amit egy harmonika kísért. Akármennyire is lerészegedtünk, mégis talpon maradtunk reggelig. Hajnalban egy revolverlövés is eldördült, ezután a tulajdonos feloszlatta a társaságot... A frontra vonuló katonák ünnepélyes búcsúztatásban részesültek — a város főte rén díszfelvonulásra került sor, ahol civilek és katonatisztek tartottak ünnepi beszéde ket. A katonák díszlépésben vonultak el a térről. A katonák és zsidók által elhagyott Técső teljesen üresnek tűnt. A keletkezett üresség és csend igen fenyegetően hatott. A magyar lakosság hangot is adott rosszérzéseinek és nyugtalanságának. A legjózanab bak azt hangoztatták, hogy ennek nem lesz jó vége, az egész megtorlásba fordulhat. Minderre vagy hat hónapot követően tényleg sor is került. A Vörös Hadsereg 1944 októberében foglalta el a Kárpátokat, s az azoktól nyugatra eső területeket. Mi azokat a napokat már Budapest közelében éltük meg. Addig azonban még nagyon sok minden történt. A katonaság távozása után csak a hadtáp néhány bakája és tisztje marad Técsőn, mi pedig civil ruhába öltöztünk át, de a bal karunkon pirosfehérzöld szalagot kellett viselnünk. Ekkortól, 1944 május közepe volt, mi, munkások, még jobb körülmények között éltünk. Majdhogynem semmit sem kellett csinálnunk. Katonai kosztot ettünk, amit a helybéliektől beszerzett ételekkel egészítettünk ki. A karszalagokat csak az ut cán viseltük. A tisztálkodást is úgyahogy megoldottuk. Már nem is nyiratkoztunk, bo rotválkoztunk. A hadtápot parancsnokló százados 73 mondogatta is: mi lesz így a mi szerbjeinkből? Az anyád úr is... 74 És még egyéb szitkokkal is illetett bennünket. De igen megenyhült a hangja, amikor világossá vált, hogy minden szétesőben van és kö zeleg a vereség. Az esti órákban azoknál a nőknél futotmnk vele össze, akiket mi is és ő is rendszeresen látogattunk. Ilyenkor már csak legyintett, s egyre kevesebbet károm kodott. Hallgatásba menekülve próbált megbékélni a végzettel. Ekkor nyaralásnak tűntek a técsői hetek és hónapok. Sokkolt bennünket a hír, hogy hamarosan Munkácsra kell mennünk. A századostól úgy értesültünk, hogy na gyobb csapatba szervezve mi is kikerülünk a frontra, de hogy fegyverrel vagy anélkül, azt nem lehetet tudni. Ő úgy vélte, hogy megérdemelnék a fegyveres harchoz való jo got, hogy mint igaz magyar honpolgárok védjük a hazánkat. Munkácsra kerülvén a to vábbi sorsunk a Tito elleni harcok kimenetelének lesz a függvénye. Kérdezte, hogy nekünk mi erről a véleményünk, de mi nem ültünk fel a provokációnak... 1944 júniusának közepén sor került a Técsőtől és a técsőiektől — akikkel végig jó, szinte már rokoni kapcsolatban álltunk — való végső elválásra. Amikor elhagytuk Damaszlovszky Pál százados, a 13. gyaloghadosztály fogatolt vonatcsapatának parancsnoka. Magyarul szerepel az eredeti szövegben is.
