Blazovich László: Városok az Alföldön a 14-16. században - Dél-Alföldi évszázadok 17. (Szeged, 2002)
nak kell elképzelni, amelynek két oldalán sorakoznak a házak a korábban kimért telkeken. Azonban éppen a telekmegosztások nyomán keletkező sikátorok, keskeny utcák és közök is az illető utcához tartoztak. Nem kell ezen forma tanulmányozására a középkorba visszamennünk. A mai Hódmezővásárhely számos régi negyedében megtalálhatók a közök, amelyek telekosztás következtében keletkeztek, hogy a nagyobb telkekből kihasított porták megközelíthetőek legyenek. A házak számozása az eredeti utca házszámaihoz igazodott. Ha egy közzel ellentétes irányból az eredetivel párhuzamos utcából is közt nyitottak, a két köz összeért, és egy új utca keletkezett, amely ugyancsak keskeny, legfeljebb egy kocsinyom szélességű lett. Ezután azonban nevet kapott, a benne álló házak pedig számot. Számos közből azonban máig nem lett utca, hanem az eredeti része maradt. A fenti felfogásban a középkori utca fogalma valóban más volt, mint későbbkori utódáé. Éppen Debrecen példája, ahol a török hódoltság rövidebb ideig tartott, és a középkori valamint a 18. századi utca-felfogás lényegében nem különbözött egymástól, győzött meg arról bennünket, hogy a török összeírok első deftereikben a középkori magyar utca-felfogás szerint készítették el jegyzéküket. Az ésszerűség és a gyakorlati szempontok ezt kívánták. Az „adóalanyokat" a korábban bevett szokás szerint írták össze. Eme nézet szerint a 16. századi korai török defterek mahalléi a települések középkori utcáinak lenyomatai még akkor is, ha ezek lakói és az utcák nevei időközben változtak. (Gondoljunk csak arra, hányszor változott egyegy utca neve az utóbbi 150 év alatt, és cserélődtek a lakosok, az utcák vonalvezetése pedig — hacsak nem következett be pl. lakótelep építés — alig vagy egyáltalán nem változott.) Az utcák állandóságát nem pusztán a hagyományokhoz ragaszkodás motiválta, fontosabb volt ennél az így kiosztott telkek sorrendje, valamint az, hogy az utcák a városokban az egyik hangsúlyos ponttól egy másikig vezettek. A középkori Magyarország településtörténetéről írt, ma már klasszikusnak tekinthető műveikben Maksay Ferenc és Szabó István 23 az utcát (vicus, piatea) tekintették a települések alaprajzában a legfontosabb rendező tényezőként, más formára nem is találtak okleveles adatot, akárcsak mi kutatásaink során. A későbbi korok egyes mezővárosai halmazos elrendeződésének okát talán már a korszakunkban megindult telekaprózódásban kell keresnünk, hiszen már a 16. századi alföldi városokról fennmaradt adatok alapján erre lehet első látásra következtetni, ám miután közel hajolunk adatainkhoz, másnak látjuk a képet. Az utóbbi évek örvendetesen szaporodó középkori falu-feltáró régészetének eredményei megerősítik e szemléletet. Vidékünkről Pálóczi Horváth Andrásnak a Kecskemét mellett egykor állt középkori Szentkirályon végzett ásatási eredményei, Béres Mária csomorkányi, az egykor volt középkori település területén végzett rekonstrukciós ásatásainak részeredményei és Szatmári Imrének Békéscsaba belterületén folytatott leletmentő ásatásai 24 bizonyítják a házak utca menti elrendezettségét. Pálóczi Horváth eredményei azért figyelemre méltóak, mert a sajátosan állattenyésztő kun településen, ahol az állattartásból következően lazább a településkép szin23 SZABÓI. 1969. 139. MAKSAY 1971. 92-110. 24 PÁLÓCZI HORVÁTH 1996. 13. BÉRES 1997. 29-33. és A Móra Ferenc Múzeum Régészeti Adattára. 1971-98. SZATMÁRI 1994. 500.
