Blazovich László: Városok az Alföldön a 14-16. században - Dél-Alföldi évszázadok 17. (Szeged, 2002)
Táj és ember Amíg a rétségi területen lakók életkörülményeiről bőséges leírás található, addig a mezőségen élőkről általában csak annyit tudunk, hogy legeltettek. A legeltetés azonban szigorú szabályok szerint folyt. A 16-tól a 19. századig terjedő időre nézve könyvtárnyi irodalom született a rideg állattartás mikéntjéről, aminek lényege az, hogy a végeláthatatlan rónát beosztották ismervén egy-egy ménes, csorda vagy nyáj legelő szükségletét. Ezen belül érintetlenül hagyták a kertnek nevezett részeket, amelyeken rendkívül dús fű termett, jobb, erősebb mint a ma vetett lucerna. Ezt a helyet használták telelésre és téli legeltetésre. A kertben fából és nádból ideiglenes szállást építettek télre, és itt gyűjtötték össze a nyáron kaszált szénát. A szakírók hangoztatták, hogy ez a legeltetés ősi formája, azonban adatok hiánya miatt nem merték állítani biztosan korábbi elterjedtségét. Jóllehet nem a mi vidékünkről, hanem a Dunántúlról rendelkezünk erre vonatkozóan egészen korai adattal is, ami bizonyítja a rideg állattartás eme valóban ősi formáját. A tihanyi alapítólevélben (1055) a kolostor birtokainak leírása között szerepel a jó szénatermő helyként említett Kerthely. Úgy véljük: hasonló szerepet töltött be, mint az alföldi későbbi korokban említett mezei kertek. A rideg nagyállattartás igen fontos üzemhelye volt. Azonos feladatot töltött be, mint a 16-18. századi mezei kertek. Ez az adat köti össze az ősit a későbbiekkel, és bizonyítja, hogy az államalapítás idejében azonos módon tartották a legelőkön az állatokat mint sok évszázaddal később. Erősíti véleményünket azon 15. századi adat, (1421, Rétkert) amely ugyancsak erre a gazdálkodási formára utal. 47 A fent leírt domborzati viszonyok és a hozzájuk igazodó gazdálkodási forma alakította ki a településhálózatot, amely az államalapítás korában alapvetően még a téli és nyári szállások rendszerére épült. A vizek melletti téli szállások jóval sűrűbben helyezkedtek el mint a távolabbi vidékeken állt jobbára ideiglenes szállások. A későbbiek során belőlük alakultak ki azok az állandó települések, amelyek a főfolyók és mellékvizeik melletti településláncot képezték, amely az egész középkoron át hangsúlyos része maradt az Alföld településképének. Bár ismeretes, hogy a korai magyar történelem évszázadaiban az egyes települések írásbeli előfordulása alkalomszerű és esetleges, az viszont sokat mond a településhálózatról, hogy a Körös-Tisza-Maros-közben a 11. században az írásban lejegyzett rendkívül csekély számú, mindössze 8 település: Bábócka, Békés, Csanád, Csongrád, Ecseg, Mártély, Sáp, Szentes mindegyike folyó partján vagy ahhoz közel feküdt. A 12. században ugyancsak hasonló volt a helyzet. Az említésre került 19 település kivétel nélkül a főfolyók közelében helyezkedett el. 48 A település-struktúra már a korai időben tagoltságot mutatott. Igazi városok nem léteztek, de az ispánsági központokban a földvárak mellett vegyesen, sátrakban és kunyhókban egyaránt élő népességgel találkozhatott az utazó. E népesség elsősorban az ispán és udvara valamint az ugyanitt élt papság igényeit szolgálta ki. Az átlagosan 5-től 20 házból álló falvak a régészeti kutatások eredményei szerint nem voltak egységes szerkezetűek. A folyók, tavak és erek mellett egyrészt a földhátak nyomvonalát köveMinderre 1. BLAZOVICH 1999. 94-104., 245. BLAZOVICH 1985. 36-37.
