Blazovich László: Városok az Alföldön a 14-16. században - Dél-Alföldi évszázadok 17. (Szeged, 2002)

azonban nem számolhatunk korszakunkban erdős rengetegekkel, inkább a rétek, a ligetes steppe képe jellemezte a tájat a löszös és homokos területeken egyaránt. A füves puszták egyhangúságát puhafa ligetek és bozótosok törték meg. A szakirodalomban eltérő vélemények alakultak ki arról, hogy mikor jött létre ez az állapot. Egyesek már a neolitikum földművelőinek számlájára írják az erdők kipusztítását, mások a legelőket kereső nomádokat okolják, és azt tartják, hogy a magyar honfoglalás után ez a folyamat felgyorsult.

34 Véleményünk szerint az Alföld belső részein a mindig is kevesebb csapadék miatt olyan erdős területek a történeti korok előtt és alatt sem alakultak ki, amelyeket kemény munkával kellett legelővé tenni. A neolitikum embere életét a folyók mentén töltötte el, a nomád, — beleértve a magyarokat is, — pedig nem foglalkozott irtványföldek kialakításával. A vizektől távol eső területeket az egész középkoron át csak néhány helyen, ahol vizet találtak, ülték meg, illetve művelték, máshol legeltetéssel hasznosították. Jellemző, hogy mezőváros eme területeken nem alakult ki a középkor során, hiába álltak rendelkezésre kitűnő csernozjom, feketeföldi talajok.

35 A belső, folyóktól távolabbi vidék képét az alábbi módon írja le egy Ecser (Szentestől északkeletre) környékéről készült határjárás: „Először tehát a határjárás és ezen föld felállítandó határainak kezdőpontját jelölték ki a választott férfiak az északi részen, ahol a mondott Rekettyés [nevű] rétnél és a bizonyos füves útnak, amely a mondott Ecser faluból ugyanazon Rekettyés [nevű] réthez vezet, a végén, az oldalán a választott férfiak ugyancsak egy határjelet állítottak. Innen a keleti vidék felé haladva számos határjelet helyeztek el, és amikor elértek Másegyház puszta átellenben lévő oldalára, ott magának a Rekettyés [nevű] rétnek az oldalán jelként egy másik különös határjelet állítottak és emeltettek. Ahol pedig a két feltűnő határjel között a mondott választott férfiak magának a területnek és rétnek bizonyos régi és öreg határát nem tudták vagy nem jelölhették ki, az ilyesféle területeket és mezőt, amelyek az ugyanazon Rekettyésen kívül estek, közös mezőként és közös használatra maguknak a feleknek hátrahagyták ugyanazok egyetértésével. Másegyház pusztától magának a Rekettyés [nevű] rétnek az oldalán a déli részen tovább mentek nyugat felé, és számos helyen ugyanannak a rétnek az oldalán határjeleket jelöltek meg és helyeztek el. Amikor Szentlászló felé mentek, két bizonyos halom körül, amelyek közül az egyiket, tudniillik a déli részen lévőt Koszoróshalomnak nevezik, a másikat, az északi részen lévőt pedig Nagyhalomnak hívják, amelyek között a körtefa bizonyos bozótjánál ugyanazon két halom között elhelyezve egy feltűnő határjelet állítottak. Továbbá innen még bizonyos szántóföldeken észak felé haladva hasonlóan több határjelet állítva, amikor a derék választott férfiak és határjárók a Rekettyés nevű rétnél ugyancsak egy bizonyos úthoz, amely Szentlászlóból az említett Fábián Sebestyén faluhoz vezetett, tartott vagy ment, értek, annak az útnak mindkét oldalán nagy és feltűnő határjelet állítottak."

36 A Dél-Alföld homokhátságait és löszpuszta rétjeit azonban nem mindenhol jellemezte a fenti egyhangúság. Erek, tavak sokasága tette helyenként változatossá vidéküket. Mint másutt, itt is áldás és átok volt egyszerre a víz, mert hol árvizeket okozott, 34 Vö. TAKÁCS L. 1964. 489-522. TAKÁCS I. 1992-1994. 15-23. GYÖRFFY GY.-ZÓLYOMI 1994. 22-23. 35 GASKÓ 1999. 33-73. 36 HAÁN 1870. 141. Blazovich László fordítása.