Blazovich László: Városok az Alföldön a 14-16. században - Dél-Alföldi évszázadok 17. (Szeged, 2002)

lyi felség ítélőszéke, királyi kúria, a felség kúriája címmel, majd Báthori István fejedelemsége idején az erdélyi vajda és az erdélyi fejedelem törvényszéke, kúriája megnevezéssel kerestek jogorvoslatot a debreceniek. 1564 és 1574 között száz körül van a felterjesztések száma, és más fellebbezési fórum nem található a jegyzőkönyvben.

23 A fellebbezésre szolgáló átküldő levél kikérésére 15 nap állt rendelkezésre, a felsőbb fórumról pedig végrehajtásra — éppen úgy mint a nemesi bírósági gyakorlatban — viszszaküldték az ügyet az alsóbb szintre, esetünkben a városhoz. Ha a Török család ténylegesen birtokolta volna a várost, nem adta volna át a bírói jogot, és nemcsak elvi okok miatt, hanem azért sem, mert nehezére esett volna lemondania az ebből származó bevételekről, így viszont a szabad mezővárosi rang által nyújtottaknál sokkal több előnyt élveztek a város polgárai, hiszen a fejedelem curiájában annak ítélőmesterei törvénykeztek, ami nem jelentett közvetlen függést a birtokos úrtól. Ezzel Debrecen polgárai, bár nem voltak teljesen mentek a jobbágyi léttől, annak a gyakorlatban alig érezhették kötöttségeit, ezen állapot elérhető szabadságainak legmagasabb fokán éltek. A fellebbezésekben előfordul máshová, például az alvajdai székhez való fellebbezés is, ami e tekintetben a mozgásszabadság bizonyítéka. Nehézséget jelentett azonban, hogy a fellebbezések ügyében Erdélybe kellet utazni. Egyéb korlátokra hívja fel a figyelmet a jegyzőkönyv 1571. május 17-i bejegyzése: Szekeres István Tasi János lefoglalt pénzét csak azzal a feltétellel adta át, hogy ha a város ítélőszéke előtt kész lesz a törvénynek engedni, és nem fog fellebbezni a debreceni nemes urak ítélőszékéhez. Ezek szerint, bár a város küzdött ellene, Debrecenben működött az ott élő nemesek bírósága. Bár Debrecen 1555-ben behódolt a töröknek, az új hatalom meghagyta kiváltságát, ugyanis azt 50 000 akcse évi adó fizetésével megváltotta, 1564-ben pedig a budai pasa ezt megerősítette magyar és török nyelven írt rendeletében, amelyért bizonyára ugyancsak fizetni kellett. Bár a szolnoki kádi ebbe nem nyugodott bele, de jogigényét ugyancsak pénzzel váltották meg az 1580-as évek első felében. A hódoltság belsejében erőteljesebben éreztette jelenlétét a török hatalom a törvénykezés területén is. A bűnügyekben fenntartotta magának az ítélkezést, a magánjogi eljárásokban azonban a mezővárosok bíróinak és esküdtjeinek a törvénykezési jogát meghagyta, azonban a bírságpénzek mintegy felére különböző címeken jogot formált, amint a töredékesen fennmaradt kecskeméti tanácsi jegyzőkönyvből kiderül.

24 Nem tehetett másként, ugyanis a török bírák nem ismerhették a szokásjogot. Annál is inkább nem, mert az írásban nem létezett, és minden nagyobb városban olyan eltéréseket mutatott, hogy ezt igazán a helyiek, a hosszú ideje ott élők ismerték csak. A Debrecennél kisebb mezővárosok esetében sokkal egyszerűbb volt a törvénykezés rendje. Ezt régiónkból a viszonylag gazdag forrásanyaggal rendelkező Gyula példáján illusztrálhatjuk. Gyula a magyar és ezen belül az alföldi mezővárosok felső régiójához tartozott. Bírójának joghatóságát azonban korlátozta a városnak és lakóinak rendi állása, hiszen fellebbviteli fóruma nem országos nagybíró vagy valamelyik anyaváros volt, hanem a várnagy bírósága, ahonnan tovább a földesúrhoz lehetett fellebbezni, 23 DVMJ 1564-1574. Passim. 1571. 148/6., 1573. 358/1. 24 DVMJ 1571. 124/2. 1568-1569. 277/2. sz. IVÁNYOSI 1996. 28. és Passim. HEGYI 1995. 131-136. SZAKÁLY 1997. 108-112., 121-124.