Blazovich László: Városok az Alföldön a 14-16. században - Dél-Alföldi évszázadok 17. (Szeged, 2002)

ri kis éghajlati optimum területünkön kitolódott, a mainál magasabb hőmérséklet mellett csapadékos évek követték egymást 1380-ig, amelyeket azonban szárazabb periódusok szakítottak meg, mint az 1350-es években.

27 Az egyes periódusok változásait jól érzékelhetjük, ha a 1984 és 1995 között legutóbb lejátszódott száraz és meleg időjárási ciklusra gondolunk. Növénytakaró A fent leírt természetföldrajzi viszonyok között az Alföldön két egymástól jól elkülöníthető táj alakult ki. A folyók melletti ún. rétség és a folyóktól távolabb fekvő mezőség. A rétség vízországában a mélyebben fekvő időlegesen vagy állandóan vízzel borított helyekből dombok, hátak és halmok emelkedtek ki, amelyek a neolit kor óta lakóhelyül szolgáltak az itt élt népek számára. Vidékünkön a magyarság is ezeket a helyeket szállta meg elsősorban. Téli szállásait itt alakította ki, ahol folytathatta az ősmesterségeket, a halászatot, pákászatot, vadászatot, gyümölcsöket és bogyókat valamint gumókat gyűjthetett. A galériaerdők — amelyeket Eresztvénynek neveztek — fái tűzrevalót és gyümölcsöt (főleg körtét, almát és szilvát) adtak, a bozótosok pedig veszszőt kosarak készítéséhez és paticsfalú házak építéséhez. A dombok és hátak víztől mentes részein az ott lakók földművelést folytattak, amit megkönnyített a humuszban gazdag laza talaj. A hegyek felé haladva nagyobb kiterjedésű erdőkkel is találkozott az arra járó. Makótól délre feküdt például a ládányi erdő, amelyből építkezéshez szállíthattak fát a Csanád nemzetség birtokain élő jobbágyok. Arad mellett terült el az a nagy erdő, amelyet a határjárók 1388-ban három nap alatt jártak körbe. Innen nem messze feküdt az 1247-ben említett Pongrácfája, amely elnevezés szintén erdőre utal. A fenti adatokból kitűnik, hogy vidékünkre a Maros mentén nyúlt be legmélyebben az erdőrengeteg, amelyben makkoltatásra nyílt lehetőség.

28 A körös-körül rendszertelenül elnyúló kis és nagy vizek nemcsak halat adtak, hanem védelmet is nyújtottak támadás esetén. Összeköttetésül szolgáltak a csónakon járók számára, de inkább elválasztották a főfolyó két oldalán lakókat, hiszen a 10-20 km szélesen fekvő vízország gyakran átjárhatatlan víz- és sártengerré változott, ahol csak a terepet igazán jól ismerők jutottak át biztonságosan. Nagy szárazságok idején viszont kiszáradt holdbéli tájjá változott a rétség területe. Az Alföld tagolt felszínén a növényi vegetáció különböző formái alakultak ki. Más növénytársulással kell számolnunk az ártéri területeken, a homokhátságokon és a löszpuszta-réteken. A legmélyebben fekvő alluviális vidéken, ahol a homok, az agyag, a löszös iszap borította felszínen a mélyebben fekvő helyeken réti sós és réti szolonyec talaj alakult ki, a magasabban fekvőkön pedig réti és mészlepedékes csernozjom talajok, kiváló termőföldek keletkeztek, amelyek hínáros, nádas mocsarakkal, tavakkal és folyóvizekkel váltakoztak. A vízmentes területeken rétek, fűz-nyár ligetek, szil-kőris-kocsányostölgy szálfaerdők, bozótosok BRAZDIL-KOTYZA 1995. 163., 170. Vö. RÁCZ 1993. 73-76. ÁMF I. 172., 183. Minderre 1. még: FRISNYÁK 1990. 8-13.