Zakar Péter: „Egyedül Kossuth szava parancsolt…” Katolikus papok feljegyzései az 1848/49-es szabadságharc eseményeiről - Dél-Alföldi évszázadok 16. (Szeged, 2001)

BEVEZETÉS

Eötvös József báró vallás és közoktatási miniszter 1848 júniusának elején tárgyalásokat kezdett a püspöki kar tagjaival a kormány további reformterveiről. Az ordináriusok a tized elvesztése fejében felajánlott kárpótlásról örömmel lemondtak volna, ha alapítványaik kezelését megkapták volna az állami szervektől. A liberálisok viszont az alapok jelentős részét nem vallási, hanem kulturális célú, állami eredetű alapítványnak tekintették, amelyeket az állami oktatás kiterjesztésével a liberális államnak kell kézben tartania. Az egyik legbefolyásosabb liberális politikus, a forradalmat követően megalakult Batthyány-kormány igazságügy minisztere, Deák Ferenc, már a forradalom előtt azt vallotta, hogy az egyházi javak az állam tulajdonát képezik. Kossuth Lajos 1871-ben nyíltan bevallotta, hogy a katolikus egyház vagyonának szekularizációjára csak azért nem került sor, mert az egyházi vagyon elvételével a jelentős politikai befolyással rendelkező ordináriusok veszélybe sodorhatták volna a polgári átalakulás sikeres lebonyolítását. A szekularizációs törvényjavaslatot tehát taktikai okokból maga a kormány fektette el az első (1848. július 5-én megnyitott) népképviseleti országgyűlésen, a lmltuszminiszter (Eötvös József báró) oktatási reformjait (a szakrendszerű oktatás bevezetését, a kötelező hitoktatás eltörlését, a felekezetileg semleges állami iskolák felállítását stb.) viszont a katonai eseményeken túlmenően jelentős mértékben az egyházi vezetők ellenállása buktatta meg.

6 Egyházi vezetők alatt pedig nem kizárólag a katolikus egyház vezetőire kell gondolnunk. A protestáns felekezetek örömmel üdvözölték a polgári átalakulást, amely meghozta számukra a régóta várt teljes jogi egyenlőséget és viszonosságot. A tiszántúli református egyházkerület 1848. május 4-én megnyílt közgyűlésén Eötvös József báró nevét „harsogó éljennel" fogadta a közgyűlés. 1848. szeptember elején viszont a Pesten tanácskozásra összegyűlt evangélikus, református és unitárius felekezetek képviselői már fagyos hangulatban követelték autonómiájuk fenntartását, illetve a lelkészek és tanítók kiesett jövedelmének pótlását. Összességében tehát elmondható, hogy az új, liberális kormány taktikai okoknál fogva nem az állam és az egyház teljes körű szétválasztására, hanem sokkal inkább a liberális állam felügyeleti jogkörének kiterjesztésére törekedett.

7 Az átalakulás vesztese a zsidóság volt, amely az előzmények ismeretében joggal várta a liberálisoktól emancipációját. 1848 tavaszán azonban egyes városokban (Pozsony, Székesfehérvár, Pest, Szombathely stb.) antiszemita zavargások törtek ki. A politikai hatalom átvételével elfoglalt, és a nyugalom megőrzésében érdekelt liberális politikusok ekkor elhalasztották az emancipáció elfogadtatását. A zsidóellenes megmozdulásokat elfojtották és megvárták, amíg a közvélemény jobb belátásra tér. Számításuk be is vált, hiszen a szabadságharc kitörését követően a téma lekerült a napirendről és 1849. július 28-án, Szegeden az országgyűlés elfogadta a zsidóemancipációról szóló törvényt. Sokan ma is puszta gesztusként tartják számon ezt a tényt. Pedig a szabadságharc leverését követően 1867-ben ismét kormányzati pozícióba került magyar li6 CSORBA LÁSZLÓ: A vallásalap „jogi természete". Az egyházi vagyon problémája a polgári átalakulás korának Magyarországán. Budapest, 1999. 47-82. 7 KOSA LÁSZLÓ: A református egyház 1848-ban, in.: Egyház és politika a XIX. Századi Magyarországon. Nemzetközi történész konferencia előadásai 1998. május 27-28. Szerk.: Hegedűs András és Bárdos István. Esztergom, 1999. 45-56.