Zakar Péter: „Egyedül Kossuth szava parancsolt…” Katolikus papok feljegyzései az 1848/49-es szabadságharc eseményeiről - Dél-Alföldi évszázadok 16. (Szeged, 2001)
LUBIK IMRE: EGY HONVÉD PAP RABSÁGA IDEJÉN ÍRT FÖLJEGYZÉSEI A SZABADSÁGHARCBÓL. A 3 8-IK HONVÉD VADÁSZZÁSZLÓ ALJ VISZONTAGSÁGAI 1849-BEN
közül, botomat tehát szűröm lyukaiba illesztve, gyönyörűen nekivágtam a pusztának négykézláb. Ördögi kínok után értem ki az ország útjára, mintha könyűk omoltak volna végig rongyos csuhámon, pedig dehogy, az éji harmat hullott reá. Most már a híres Debrecen tűnt fel a távolban, egyszer csak hámi rámkiált valaki. Oda nézek, jön utánam két rongyos vándor, s az egyik nagy batyut emel a hátán. - Ugyan földi! Nem vinnéd-e legalább a városig a káplár batyuját, mert már nekem igen nehéz, adok egy darabka kenyeret. - No, hát csak adjon, aztán majd elviszem. így ballagtam most már éppen mint a kis törpe Ezópus, görnyedezve a teher súlya alatt. - Honnan jön? — kérdi a katona vándor. - Nagyváradról — felelém. - Mi is onnan szökünk most ez egyszer. - Hát mit csináltak a szökevényekkel — kérdem gyorsan —, nem hallottak felőle? - Csak azt hallottuk, hogy Aradon lesz a sorozás. Debrecenben maga jött felém a jószívű polgár, s adott főtt kukoricát, szőlőt, almát, hanem denique a kenyér szűken volt itt is, csak nem akarta magát hozzám alázni kenyér uram, pedig elhittem róla, hogy az Isten áldása. A szép városban egy nagy kenyér terhelé meg batyunkat, de én már tovább nem bírtam a mesterséget folytatni, sőt magam is elmaradtam. Nánáson kazalban háltam egy udvaron, kaptam kenyeret és jó aludttejet. Lauda Sión! 149 Böszörményen koldulván dinnyét kaptam. „Hej brávó — gondolám —, megeszlek én, ha úgy járok is tőled, mind Albert király." Valami alföldi szekér haladván mellettem, csak megáll szépen a gazda és azt mondja, hogy: - Ülj fel fiam! Mit gyalogolsz, ha szekerén mehetsz?! - Nem férek már én oda gazd'uram — felelém —, tízen is ülnek már a szekerén. - No fiam, éppen azért ülj fel, hogy te légy a tizenegyedik. — Csak denique, be kellett furakodnom a többi közé, mihelyt megtudták, ki vagyok. - Fiam! Édes fiam! Honnan való vagy te? - Rimaszombatból, édes gazd' uram! — felelém. - No hát Pógárnak megyünk, egész oda elviszlek. Fazekas legény vagy te, úgy-e bizony! - Az biz én gazd'uram! — válaszoltam egész őszintén. - No tudtam — válaszolá a jószívű gazda —, mert a rimaszombatiak mind fazekasok, majd csinálsz te nekem egy pár jó mázos bögrét, amért Pógárra viszlek. - Nagyon szívesen! — mondom — Csak hozzánk jöjjön kigyelmed! Pógáron még egy pohár bort se sajnált az öreg, s megmutatá a miskolci utat, hogy csak egy mértföld már az, meg egy darab. Mentem most már tovább, megint valami szekér jött utánam, s benne egy kövér egyéniség fülelt, egy más öreg ember szókratészi nyugalommal, meg ráadásul egy kis fiú. - Hová földi? — hangzik a szekérről. - Rimaszombatba megyek — válaszoltam komolyan. Dicsérd Siont! (lat.)
