Zakar Péter: „Egyedül Kossuth szava parancsolt…” Katolikus papok feljegyzései az 1848/49-es szabadságharc eseményeiről - Dél-Alföldi évszázadok 16. (Szeged, 2001)
LUBIK IMRE: EGY HONVÉD PAP RABSÁGA IDEJÉN ÍRT FÖLJEGYZÉSEI A SZABADSÁGHARCBÓL. A 3 8-IK HONVÉD VADÁSZZÁSZLÓ ALJ VISZONTAGSÁGAI 1849-BEN
A huszárok erre lármát ütöttek, de a honvédek vad kiáltással csoportosultak mindenütt, s a falu néhány helyen égni kezdett. - Megállj! — kiálték egy futó szekér után, benne rác pap ült, írásokkal kezében. - Kié ez a ház? - Moj jeszte drágo! 138 — feleié, s ezzel tovább futott. Szegény ember, akár vissza se mennél házadba többé! Vígan vonult most már seregünk odább. Hja, hasztalan, a rác leánykának nem kellett volna bolondozni, most már eltemetheti apja az eperfák alá. így mutattuk mi meg a sorsnak, hogy csakugyan sülve is repül a galamb. Mehetett már mindenki ahová akart; nem bánta senki, ha mindjárt Portugália felé haladt is az ember, vagy Vámospércsnek tartott, hanem mégis összetartani igyekeztünk, mert az oláhok ilyenkor veszedelmes lépvesszők. Mindenütt szabad ég alatt éjszakáztunk, mint a husziták, míg végre Soborsinhoz közeledtünk. Itt a Maros vágta el utunkat a mezővárostól, de mivel nem volt mély a víz, könnyen áthaladtunk; gyönyörű látvány volt ez is. Hegyláncok közt a virágzó tájakon futó Maros közepén legalább hat-hétszáz ember megy keresztül ujjongva, fegyverein emelve bútorát, míg néhány ágyú erősen issza a vizet. Alig pár ember tűnt el mélyebb gödörbe hágva, de csak a gyengébbek, s pár órával később indultak közül, mert egész estig várakoztunk a túlsó parton, ahol a zászlókat ezer darabra tépték emlékül. Összeálltunk később, csupán a mi zászlónk, s nem mondom, hogy csupán ütközetek miatt, de hozzászámítva a széjjelvándorlottakat is, a pesti hatszáz ember kétszázharmincra olvadt le. Bizony különös a sors, azt hiszi, hogy az ember írós vajból van alkotva! Soborsinban az itteni gróf Forray kastélyát megpillantva, tovább mendegéltünk, hanem a sereg mindinkább oszlani kezdett annyira, hogy már csak öt embert, kettőt, hatot lehetett látni kis csoportokban. Némely rész Radna felé indult, más Tótváradnak vette útját, én is ezekkel haladva Nádas helység felé, magas bérceken áttörekedtünk, néhány tiszt is volt velünk. Midőn a völgyben fekvő Nádason áthaladtunk, az oláhok kivül ültek, mint a békák a tó partján s köszöntek: szinye tátye bunye. 139 De alig haladunk ismét egy bércnek fölfelé, hát rohan egy csoport vasvillákkal utánunk és kuruttyol: nuj lassza, nuj lassza vina ungara! Futyuz dráku! 140 Egy kissé megdöbbentünk, s a tisztek kardot húztak, hanem bizony a mi golyóink is tudták mi lehet az a dráku? Mert alig csapta magát széjjel egy zsupunye, az ördög se látott olyan pókszaladást, mint aminőt oláhjaink produkáltak. Mi tizen voltunk ugyan, de mégis nagy félelemben, mert a mócok ide, s tova kószáltak seregestől a hegyekben, s ha ezek megpillantanak, no már akkor az oláh fák is magyar gyümölcsöket fognak teremni. Valahára kibontakoztunk az erdő fái közül, s a gyászemlékű Világost kikerülve, Pankotát értük el. Itt egy kertben ismét szilvát szedegettünk; valami öreg ember azt mondta, hogy a faluban lefegyvereznek. Köszönjük szépen! Voltak közöttünk olyan balgák, hogy fegyvereiket az úton eladták, még pedig kenyérért, s az oláhok aztán rejtekből az egyes fáradt honvédeket lecélozták. Begyik és Az enyém kedves [uram], (szerb) Jó egészséget! (román) ...ne engedd, ne engedd, jönnek a magyarok! Bassza meg az ördög! (román)
