Zakar Péter: „Egyedül Kossuth szava parancsolt…” Katolikus papok feljegyzései az 1848/49-es szabadságharc eseményeiről - Dél-Alföldi évszázadok 16. (Szeged, 2001)

LUBIK IMRE: EGY HONVÉD PAP RABSÁGA IDEJÉN ÍRT FÖLJEGYZÉSEI A SZABADSÁGHARCBÓL. A 3 8-IK HONVÉD VADÁSZZÁSZLÓ ALJ VISZONTAGSÁGAI 1849-BEN

Béke. Simon Júdás! Jaj te néked pőre gubás! Hosszú kígyóvonalban haladtak szekereink, mert ismét bujdosásnak adtuk fejünket, mint Kukorica Jancsi, s ha most ellenséget kiált valaki, fogadom, hogy a fiúk csak szekereikről trefelgetik, mint a római gladiátorok! Gyí te fakó! Gyí te Ráró! Vígy ki minket a világbó! Daloltak vígan kulacsaik mellett a legények, s így értünk lassan, holdvilágos éjjel, Újbánát nevű helységhez. Szomorú, kietlen, puszta vidék; hegyek közé szorulva leltük Újfalut is, megjegyzem, hogy sok falut magyarosítva neveztem el, s így eredetileg Nájbanát [sic!], Nájdorf, Zsigmondhauz, Lázárdorf stb. Tovább menve aztán hajnal felé Pólishoz jutottunk valóságos Szent Ilona sziget mindenik. Megvirradván az idő, már kissé csinosabb helyet, névszerint Radnát értük, hol a Maros túlsó partján, szemben az úriasb Lippa emelkedik. Mind e két helyen sok mívelt magyar nép is lakik. Gyönyörű látványt nyújtanak az országút mellett Radna várának romjai, magas, égbenyúló kerek bérccsúcson, közel a városhoz. Fekete váz-oszlopok, s ledőlt falakon süvölt végig a szél, alant a lázadó Maros csapkodja a bérc oldalát, míg a vár éppen mint a költő mondja: Hallgatva néz merőn alá, Mint egy elátkozott, Kinek kövére a tavasz Virágot sem hozott. Betört fején sincs semmi zöld, Bús, puszta mint a sír, Melynek porlott uráról, Rég megnémult a hír! Még mindig szekerek vittek odább, s minthogy öt századunk másfelé vált el tőlünk, csak a mi 2-ik századunk haladott egy vonalban Tótvárad helységig, hol is újólag elmaradt 2 szakasz. így fogytunk lassan, mint a költői heptikus

89 beteg életfáklyája. Itt maradt el tőlünk Ferenczy századosunk, kivel minthogy még valahol majd csak találkozunk, elmondom röviden, hogy ez magas, de karcsú, szép termetű, jeles bátorságú hadfi volt. Arca kellemes és bátor tekintetű; szigorú, de mégis igen jó szíve volt. Későbbi csatákban egy kis kurta tajtékpipát szokott szívni, s nemrég a sors össze is hozott vele; csodálkozott is, nevetett is, hogy bennem közlegényére ismert. Haj! Mennyire megváltozott! Sokat szenvedett azóta e kedves derék ember; egy ideig Keretüdőbajos