Zakar Péter: „Egyedül Kossuth szava parancsolt…” Katolikus papok feljegyzései az 1848/49-es szabadságharc eseményeiről - Dél-Alföldi évszázadok 16. (Szeged, 2001)
LUBIK IMRE: EGY HONVÉD PAP RABSÁGA IDEJÉN ÍRT FÖLJEGYZÉSEI A SZABADSÁGHARCBÓL. A 3 8-IK HONVÉD VADÁSZZÁSZLÓ ALJ VISZONTAGSÁGAI 1849-BEN
látok senkit, engem se lát senki. Eközben jön a more, s hoz a kezében két ökörfejdíszt, hogy a Lehel kürtje fidibus 58 ahhoz képest. Visszük szépen, hát csak repül felénk a fésűs legény, s ránk támad, hogy hol vettük az agancsokat? — Eredj — feleié a cigány —, mert úgy fejbe váglak vele, hogy szétmállasz, mint a lepény. Most kaptam ki annak a kutyának a szájából, aki amott megy ni! S egy jókora malacra mutatott a jószággal. Denique, hiába morgott a legény, hogy elhívja gazdáját; mink addig egy másik fésűsnek potom árért eladtuk szerzeményünket. Vígan boroztunk az ökörszarvakra. Téli szállásainkon így múlt az idő, s a karácsony is bekövetkezett; éppen vígan lakomáztunk estve, s dalolgattuk, hogy: Hej karácson, karácson! Van-e kalács a rácson! Ha nincs kalács a rácson, Szomorú a karácson. És aztán hosszan elgondolkodtam. Ott járt elmém a tomasováci sáncokban, s egyszersmind buzgón óhajtám, hogy ne alkalmatlankodjék szegény Miklósomnak az örök világosság. Vacsora után lefeküdtem, s le is vetkőztem kényelmesen, bár Zeller figyelmeztetett, hogy még nem dobolták el a takarodót. Annál jobb — felelém —, s egyszerre csak halljuk, hogy verik a riadót. Tyű! Ugorj fel öcsém! Néhány perc alatt kész valék, s nekiindultunk az utcának, míg szegény háziasszonyom sopánkodott rajtunk. Néhány mozsárdörgés felveré a házak lakóit, melyek a városház előtt dörögtek, sűrű puskalövések pattogtak a város egyik oldalán, s így azt hitték, hogy az őrök vonulnak befelé. Azonban dehogy! Katonák püföltek a karácsony ünnepére. No hiszen! Másnap ki is osztották ezeknek a mákos gubát, csakhogy nem volt méz rajta; bezzeg nem történt azontúl lövés. Éppen Zsarik közlegény lőtt egy fogoly rác után, de ez mégis elillant. Másnap felkészülve kellett kirukkolni; azonnal elbúcsúzva a jólelkű háziaktól, s ellátva mindennel, megindultunk ország-világ felé, szomorúan válva meg kedves Versecünktől, hol annyi keserű, de víg órát is tölténk. Egy nap és egy éji csavargások után hadi rendben Oravica nevű városba érkeztünk. Messziről semmit sem látni belőle, mert hegyek közt fekszik, de belől igen szép házakkal s mívelt úrinéppel bővelkedik. Nem tudom, micsoda társzekerek hosszú sorát kísértük innen egy darabig, aztán ismét nekifogtunk gyászos vándorlásunknak. Megint csak éhség, hideg, fáradság, virrasztás, a hihetetlenségig fölfokozva, sok rác helységen mentünk keresztül, hol a házakat bezárva leltük, s egy lélek se volt azokban. Másutt ismét a rácok hosszú sorban, levett fövegekkel alázatosan állottak házaik előtt; legjobban vették ki magokat az öreg emberek szélben lengő fehér hajukkal, fehér zászlóéskáikkal kezükben. No már ezt szerettem nézni, egész új erőt éreztünk magunkban, lépést tartva, hadi rendben vonultunk végig, eszembe is jutott víg kedvemben: pipa vagy szivar meggyújtásához használt összesodort papírdarab, illetve vékony fa (lat., ném.)
