Zakar Péter: „Egyedül Kossuth szava parancsolt…” Katolikus papok feljegyzései az 1848/49-es szabadságharc eseményeiről - Dél-Alföldi évszázadok 16. (Szeged, 2001)

LUBIK IMRE: EGY HONVÉD PAP RABSÁGA IDEJÉN ÍRT FÖLJEGYZÉSEI A SZABADSÁGHARCBÓL. A 3 8-IK HONVÉD VADÁSZZÁSZLÓ ALJ VISZONTAGSÁGAI 1849-BEN

- Nem bánom, hát menjünk. Megvallom, kissé jó kedvem kerekedett a bótosi szerzeményekből. De erre nagy szükségünk is volt az iszonyú hideg, éhség, fáradság kifogyhatatlan jeleneteiben; másképp aligha mozdulok ki a táborból. Tökéletesen jól emlékszem minden legkisebb helyre, ahol jártunk. Bátran merem állítani, hogy még most is megmutathatnám a fák, vagy kövek helyét, nemcsak táborhelyünket vagy kvártélyainkat. A rácok sánca éppen a mi táborunkkal szemközt feküdt, s e két vonal közt állottak hosszú rendben csatáraink. Bal oldalunk felé hátul Botos, amelyet az imént kiraboltunk, a rácok sáncán belől kissé a jobb széle felé, egy völgykebelében — Tomasovác. Csinos helység volt pirosra festett, kis tömpe tornyával. Ide akartunk mi ketten bevizitálni. Lassú léptekkel haladtunk most már, féloldalt egészen kikerülve csatárainkat. S alig haladtunk egy völgykebelben lefelé, midőn egy kis pallóra bukkanva, három hosszú rác nyújtózik már félig hamvadó tűzparázs mellett, pálinkás kobakoktól környezve. Megdöbbentem, s Miklósra pillantok, de ő nem tétovázott egy pillanatig sem, mondván: „Egyenesen azs oldalának súrj! Azs apja... jól, ahogy bírsz!" Legyen! — gondolám —, ha a menykő belémcsap is. Természetes, ha a magyar kezébe rác került, annak sorsa meg volt pecsételve. Rosszul vélekednél nyájas olvasó, ha csodálkoznál, hogy mint lehet az embert csak oly egykedvűen felnyársalni, mint a csirkét? Ez csata idejében közönséges szórakozásunk volt. A puskatussal többszörösen fejbe vágtuk a rácokat. Mindehhez igen kevés idő és annyival kevesebb vitézség kívántatott, mert a rácok bizonyosan holtrészegek voltak. Mámoros bajtársam vérszemet kapva, ráadásul egyet egyet káromkodva, rájuk lőtt. Golyója a falu felé suhant, s maga is arra felé sietett. Megállj! — kiálték rá legnagyobb félelem közt — mindjárt elfognak! Kicsoda? — feleié nevetve — te bibast! Köröstő súrom én a grófot is, ha idejön! E pillanatban lódobogás hallatszott. Remegve húzódtam a híd alá s megtöltve fegyverem, füleltem. Hiszem, hogy csak Luther volt ily trémában, mikor az ördög után vágta a kalamárisát. Eközben a lódobogás elcsendesült. Az ellenség sáncának hosszában visszafordulni féltem, s gondolva, hogy Tomsovácon rabló csapatainkkal találkozunk, alig negyven lépés után benyitottunk a legközelebbi hajlékba. Alig, hogy felnyitottuk az ajtót, kétségbe esve kezd valaki sikoltozni. Miklós gyertyáért kiabált, mire egy szegény, kissé élemedett rác asszony, vékony gyertyát gyújtott meg, borzadva tekintett ránk, s asztalfiókjából nagy készséggel tizenegy, vagy tizenkét darab rézpénzt olvasott le, s térdein nyújtá Miklós felé s kezeit összetéve monda: „Nuj drago boga mi! Nujeszte vise!"

48 Én bátorítani kezdtem, hogy ne féljen s álmomba se hittem, hogy Miklós az asszony ártalmára lesz. Kutatni kezdett, s csupán ennivalót talált. De Miklós ezzel nem elégedett meg. Éktelen lármával káromkodni kezdett: „Azs apád ist... rács! ... Ast mond meg nekem, hogy kutya vagyok én? Az asszony tovább lamentált. Miklós ismétli: „Csak ast mond meg nekem, hogy kutya vagyok én? ..." Ó boga! Boga!

49 — sóhajtozá a szegény üldözött. Erre Miklós: „Jól mondod, hogy baka vagyok! azs..." — a leghirtelenebbül keresztüldöfi az asszonyt. Elborzadva tekintek Édes Istenem! Nincs több! (szerb) Ó Istenem, Istenem! (szerb)