Kubinyi András: Városfejlődés és vásárhálózat a középkori Alföldön és a Alföld szélén - Dél-Alföldi évszázadok 14. (Szeged, 2000)
VÁROSOK, MEZŐVÁROSOK ÉS KÖZPONTI HELYEK AZ ALFÖLDÖN ÉS AZ ALFÖLD SZÉLÉN
számítottak, ezt különben — a püspöki székhelyek esetében — a végén már Szűcs Jenő is felismerte. 166 Az oppidum kategória viszont nem egységes. Az ide tartozó és valóban városnak tekinthető települések zöme a gyakran mezővárosnak nevezett települések között keresendők, az 1490 után azzá lettek közül csak kevés emelkedett várossá. A csak egyszer így előfordulók inkább falusias központi helynek számítandók. A központi hely funkciót ellátó, vásártartó falvak ugyan részei az ország központi hely hálózatának, de csak azok városiasodtak, amelyek — zömében 1490 előtt — mezővárosi kiváltságot szereztek. A gyakran oppidumként előforduló települések kb. egy ötödét számíthatjuk városnak. Az arány hasonló az alföldi régió és a nyugat-dunántúli között, többségük korábban, így az oppidum terminus technicus XIV. század végi elterjedése előtt, még a civitas nevet viselte, így a városnak tekinthető mezővárosokat nevezhetjük az Érszegi-Blazovich meghatározás alapján civitas-oppidumnak. Ide számítandók a 16 centralitási pontot elérő települések. A 11-15 pontos kategória átmeneti. Vannak köztük, amelyek csak forráshiány miatt maradtak ki a felsőbb csoportból, de mindenképp városiasabbak az alatt levőknél. Ezt a közbülső kategóriát nevezném pusztán oppidumnak. A 6-10 pontos kategória esetében több a falusias jelleg, rájuk alkalmaznám a possessio-oppidum elnevezést, míg az 1-5 pontos kategória — még ha találunk köztük néhány oppidumot is — lényegében központi helyet betöltő falu. így tehát centralitási rendszerünk lehetővé tette az oppidumok nagy tömegéből kiszűrni a városnak számítandókat. Ezek a külföldi kis középváros, ill. kisváros kategóriába tartoznak, az utóbbi zöme Magyarországon az oppidumokból áll. Néhány évvel ezelőtt a 30 magyarországi királyi szabad város (beleértve hét erdélyi szász város) lakosságát az ország népessége 3,8%-ának vettem, ezen felül 150 földesúri várossal és városi funkciót ellátó mezővárossal számoltam. Ez utóbbiak népességét együtt 130 ezerre becsültem. így a középkor végén 180 várossal lehet számolni az országban, amelyekben kb. 240 ezer ember, az ország lakosságának 8,2%-a élt. 167 Az Alföld- és Alföld-szél feldolgozása alátámasztani látszik ezeket a számításokat: a további kutatások ezt legfeljebb kisebb mértékben fogják — felfelé — módosítani. Nézetem szerint maximálisan 200 várossal számolhatunk, a városlakók aránya pedig legfeljebb minimálisan haladhatja meg a 9%-ot. Valószínű azonban, hogy inkább az előző becslésem marad majd érvényben. Ez még mindig messze van a nyugat-európai átlagtól. Állítólag a késő-középkori Német Birodalom nyugati és délnémet részén a lakosság 20-30%-a Keleten és Északon pedig csak 10-20%-a volt városlakó. 168 Ez ugyan jóval több a hazai átlagnál, viszont a hazai 8,2-9%-os városlakó arány pontosan beillik a keleti német 10-20%-ba, kelet felé csökken a városiasodás. Összefoglalván tanulmányunk általános hazai várostörténeti eredményeit, néhány szót kell ennek az Alfölddel kapcsolatos tanulságairól szólnunk. Ami táblázatainkból kiderül: az Alföld és az Alföld-szél központi hely struktúrája szinte megegyezik az ország általam feldolgozott egyéb területeivel, azonban vannak különbségek. A legfonto166 Szűcs JENŐ: AZ utolsó Árpádok. (História Könyvtár. Monográfiák I.) Bp. 1993. 269. 167 ENGEL PÁL - KRISTÓ GYULA - KUBINYI ANDRÁS: Magyarország története 1301-1526. Bp. 1998. 279. 168 ISENMANN i. m. 19.
