Kubinyi András: Városfejlődés és vásárhálózat a középkori Alföldön és a Alföld szélén - Dél-Alföldi évszázadok 14. (Szeged, 2000)
VÁROSOK, MEZŐVÁROSOK ÉS KÖZPONTI HELYEK AZ ALFÖLDÖN ÉS AZ ALFÖLD SZÉLÉN
20,8% az 1-5 pontos kategória része. Azt lehetne mondani, hogy néhány talán félresikerült alapítástól eltekintve a Jagelló-korban felemelt települések többsége a tipikus átmeneti, a falu és a városiasodé mezőváros közötti településtípus. Az Alföldön azonban a helyzet kissé más, itt ezek városiasodó lehetőségét sem zárhatjuk ki. Tökéletesen nyilvánvaló, hogy a harmadik mezőváros kategória helységei, ahol a csak egyszer így említett települések foglalnak helyet, semmiképpen sem számíthatók városias településeknek. Teljesen azonban nem zárhatók ki vizsgálódásainkból, mert az alföldi régióban ennek a települési típusnak 40,4%-a, a két másik vizsgált területen pedig együtt 55,6%-a mégis a 6-10 pontos kategóriába tartozik. (A többi nem éri el a 6 pontot.) A falusi piachelyek nem alkotnak egységes csoportot. Az feltűnő, hogy míg az alföldi régióban a központi helyek 22,9%-a falu, ez a nyugati és északi régióban 32,2%. Megjegyzem, hogy az elsősorban a Dél-Dunántúl helyzetének a következménye, ahol, ahogy már arra utaltam, a tagolt földrajzi táj szükségessé tette nagyszámú falusi piacközpont kialakulását. Bár a 74 alföldi falusi piacközpont 59,5%-a, a másik régióban pedig a 69 közül 78,3 %-a az 1-5 pontos kategóriába tartozik, mindkét nagy régióban találunk egy-egy olyan falut, amely 11 pontnál többet kapott. A falusi piachelyek a jelek szerint a mezővárosiasodás tartalékai voltak. Gazdasági jelentőségük evidens, ezért nem zárhatók ki a központi helyek közül, többségük azonban bizonyára nem juthatott el a mezővárosi szintre. Erre a jelek szerint az alföldi régióban egyes falvaknak több esélye volt, mint az ország más részén. A jogi helyzet tehát többé-kevésbé megfelel a centralitási kategóriáknak azzal a megjegyzéssel, hogy a gyakran oppidumként előforduló települések között nagy a szóródás a különböző központi hely csoportok között. Amennyiben jobb lenne a régió forrásadottsága, feltehetően hasonló képet kaphatnánk, mint a Délnyugat-Dunántúl esetében: azaz a jelentősebb, városiasabb oppidumok többsége még a XIV. század vége előtt kapott kiváltságot 123 , sőt annak idején még „civitas", azaz városként fordult elő az oklevelekben. Én ezeket sorolnám a „civitas-oppidum" kategóriába, amelyet Érszegi Géza 124 és Blazovich László 125 ismert fel. Viszont ha csak az egykor civitas-nak nevezett, vagy civitas seu oppidum néven előforduló településeket sorolnánk — egyébként a forrásoknak megfelelően — egy „civitas-oppidum" kategóriába, az okleveles anyag hiányossága miatt számos fontos település kiesne. Magam ezért nem merném az egyes településekre vonatkozó okleveles szóhasználatot mereven alkalmazni. Vegyük pl. a Blazovich által idézett Hódvásárhelyet. 13 okleveles említése közül nyolcban possessioként (villaként) fordul elő, egyben mind oppidumként, mind possessióként, és csupán négyszer csak oppidumként 126 , így az Alföld kiváló városkutatója teljesen jogosan a possessio-oppidumok közé sorolja, mint pl. Békést is. Ezzel szemben centralitási pontszáma 14, azaz megközelíti a városnak tekintendő mezővárosokét, Békés pedig a maga 18 pontjával már a városok közé tartozik. (Megjegyzem, hogy Hódvásárhely ná123 KUBINYI, Mezővárosok i. m. 322. 124 ÉRSZEGI GÉZA: Középkor. In: Sárvár monográfiája. Szerk. Horváth Ferenc. Szombathely 1978. 194-195. 125 BLAZOVICH LÁSZLÓ: A Körös-Tisza-Maros-köz középkori településrendje. Békéscsaba-Szeged 1985. 94-97. 126 Uo. 97-97.
