Dáczer Károly: Kamarai dohánykertészségek telepítése a Dél-Alföldön 1843-1844 - Dél-Alföldi évszázadok 10. (Szeged, 1998)

UTÓSZÓ ÉS KITEKINTÉS (Szabó Ferenc)

Az 1770-es évtizedtől fokozatosan szaporodó, kisebb népességű, bizonytalan sorsú telepítvényeket a történetkutatás a másodlagos migráció körébe sorolta, elsősorban a meggyökeresedett települések népfeleslegét levezető kirajzásoknak tartotta. Ebből következően históriájukat részben a kibocsátó városok, nagy faluk múltjához, másfelől a telepítést szervező magán- vagy kamarai uradalmak „pályafutásához" csatolta, és mindenekelőtt a dohánytermesztésben vállalt szerepüket említette. Az egyenrangú megítéléshez közelítő számontartásban leginkább az egyházmegyék, egyházközségek történetírói részéről kaptak helyet. A kutatás így jellemezhető szemlélete az 1930-as évek derekáig szinte egyeduralkodó maradt a telepítvények múltja körül, az 1960-as évtizedre bekövetkezett áttörés több társadalomtudományi ágazat közös érdeme volt. Amit Szabó István és Mérei Gyula 1948-ban felvázolt, S. Sándor Pál 1951-ben és méginkább 1958-ban tovább bővített, azt a két alapvető szintézis követte: Takács Lajos vaskos történeti és néprajzi monográfiája, valamint Gyimesi Sándor dolgozata, 1964-ben illetve 1966-ban. (Az itt csak évszámokkal jelzett munkák pontos bibliográfiai adatai Dáczer Károly hivatkozásai között megtalálhatók, nem ismételjük meg azokat.) A történetírás központi műhelyeiben megfogalmazott, szemléletfordító eredmények közkinccsé válásával egy időben Szeged két jeles kutatója végzett sajátos „mélyfúrásnak" nevezhető feltárást a telepítvények főként 1848 előtti históriája körül: Bálint Sándor a szegedi és környéki eredetű kirajzások összefoglalásával, népéletük jellemzésével, Oltvai Ferenc pedig Mezőkovácsháza és Pitvaros telepítésének és megerősödésének kibontásával, továbbá a Csanád megyei kertészközségek késő feudális kori igazgatásának elemzésével. Nyomukban, módszerüket követve, több falutörténet vagy résztanulmány született: Csanádapácáról, Újkígyósról, Kevermesről, Kunágotáról, Nagymajlát-Nagyérről, Pitvarosról, Almáskamarásról, a vajdasági Telecskáról. (Felsorolásunk távolról sem teljes.) A felsorolt tudományos illetve tudományosan is hasznosítható termés a telepítvényes dohánykertészségekre vonatkozó ismereteket nagy mértékben kitágította, elmélyítette. Egyúttal lehetővé tette a még mindig mutatkozó „fehér foltok" azaz a további kutatási feladatok és lehetőségek kirajzolását. Ennek jegyében, több fontos dolgozattal a tarsolyában, Dáczer Károly ismét helyesen állapította meg, hogy (az igen jó dokumentálást kínáló, igaz, német és latin nyelvű levéltári anyag kiaknázatlan volta miatt is) a dohánykertész telepítvények alakítására irányuló feltárásokban egyoldalúság alakult ki. Az egyoldalúságnak két fő okát jelölhetjük meg, a kutatás-módszertani és nyelvi nehézségeken túl: Az egyik a magánföldesúri telepítések történetének aránytalan „favorizálása" a kamarai, azaz központi irányítású telepítések históriájával szemben. Ez az „aránytévesztés" önmagában nem hiba, sőt kifejezetten örvendetes. Kialakulásához a helytörténeti kutatások egy-egy községhez kötöttsége, a legjobb esetben a megyei szemhatár szerinti vizsgálódás is hozzájárult. Az egyoldalúság másik magyarázója, fő oka szintén az előbbi: A megyehatárokat átlépő nagytáji kutatások hiánya vagy csekélysége. Ide számítható — éppen a telepítvényeknek a dohánytermesztéshez kapcsolódó csoportjánál — a rájuk vonatkozó jugoszláviai és romániai források bővebb felhasználása, a nem publikált történeti és néprajzi gyűjtések megismerése és kiaknázása. Dáczer Károly az elmondottak mérlegelése alapján vitte végig a hozzá legközelebb álló korszakból kiválasztott, igen fontos „témabokor" felderítését és különösen forrás-