Engel Pál: A temesvári és moldovai szandzsák törökkori települései 1554-1579 - Dél-Alföldi évszázadok 8. (Szeged, 1996)
BEVEZETŐ
BEVEZETŐ Aki, mint a jelen sorok írója, huzamosan foglalkozott a középkori Magyarország történeti földrajzával, minduntalan kénytelen tapasztalni, milyen hiányosan és rosszul ismerjük azoknak a tájaknak a topográfiáját, amelyek a 16—17. század folyamán tartósan török uralom alatt álltak. Minél korábban kezdődött és minél tovább tartott a török hódoltság állapota, annál nagyobb a tájékozatlanságunk. Az okok ismertek, noha ez nem segít rajtunk. Egyfelől az oszmán hódítás során megsemmisültek mindazok a levéltárak, amelyeket tulajdonosaik nem menekítettek el idejében biztosabb helyre, s ezáltal az egykorú, középkori források zöme örökre elveszett a számunkra. Másfelől, és ettől függetlenül, a török uralom végére a hosszan tartó háborúk eredményeképp nagyrészt eltűntek maguk a települések is. A faluhálózatra a legnagyobb csapásokat, mint ma már tudni lehet, a tizenötéves (1593—1606) és a felszabadító (1683—99) háború mérte. Az 1700 táján megjelenő császári hivatalnokokat már mindenfelé kietlen pusztaság fogadta, itt-ott néhány tengődő faluval és elhagyott lakhelyek sok-sok nyomával. Az egyik olyan terület, amelynek középkori viszonyairól különösen keveset tudunk, a Maros, Tisza és Duna által határolt vidék, amely a 18. században kapta akkori német hivatalos nevéről (Temesvarer Bánat) a Bánát nevet. Addig nem volt külön elnevezése, az újabb szakirodalomban szokássá vált „Temesköz"-ként emlegetni, és noha a név voltaképp történetietlen 1 , jobb nincs helyette, ezért az alábbiakban én is ezt használom. A középkorban itt Temes, Krassó, Keve, Torontál, Csanád és Arad megyék terültek el, amelyek közül az utóbbi kettő felerészben a Maroson túl feküdt. A kiterjedt, kereken 28500 km 2 területű régió központjává a 14. század folyamán Temesvár vált, előbb gazdaságilag, majd nemsokára politikailag is. 1395 óta néhány megszakítással a temesi ispán állt a felsorolt megyék élén, aki 1479 óta „Magyarország alsó részeinek főkapitánya" címet viselt és különleges katonai hatáskörrel volt felruházva. A magyar uralomnak az 1551—52. évi török hadjárat vetett véget, amelynek során 1552-ben az utolsó főkapitány, Losonci István által védett Temesvár is elesett. 2 Az oszmán fennhatóság itt állt fenn a legtovább, mert a vár a karlócai béke (1699) után is oszmán uralom alatt maradt, és csak egy újabb háború (1716—18) szabadította fel, egyúttal, ha lehet, még teljesebbé téve az előző idők pusztításait. A visszahódított területet a császári kormány egy darabig a birodalom önálló részeként igazgatta Temesi Bánság néven, és csak 1779-ben csatolta vissza Magyarországhoz. 1920 óta részben Romániához, részben (ma Kis-Jugoszlávia részeként) Szerbiához tartozik. Középkori forrásaink szerint a Temesköz északnyugati, síksági és dombos részét a 15. századig magyarul beszélő katolikus népesség lakta, viszonylag sűrűn. 1 Temesközön a középkorban inkább csak a két Temes és a Borza (Berzava) folyók közötti részt értették. 2 Az eseményekre SZÁNTÓ IMRE: Küzdelem a török előnyomulás ellen Magyarországon. (Az 1551-52. évi várháborúk.) Budapest, 1985.
