Engel Pál: A temesvári és moldovai szandzsák törökkori települései 1554-1579 - Dél-Alföldi évszázadok 8. (Szeged, 1996)
BEVEZETŐ
defterek névanyagának lejegyzéséhez használatos 26 betű között szinte nem akad olyan, amely legalább egy, de inkább több másikkal ne lenne összetéveszthető, úgyhogy a félreolvasások lehetősége minden egyéb említett nehézségtől függetlenül számtalan. Hadd emlékeztessünk még utoljára az emberi tényezőre: arra a lehetőségre, hogy egy tulajdonnevet el is lehet írni. Kétségtelenül imponáló az a pontosság, amellyel az oszmán írnokok dolgoztak, de azért velük is előfordult, hogy egy-egy nevet, amely írásban állt előttük, nem jól másoltak le, vagy ami még érthetőbb, hogy egy-egy diakritikus jelet (pontot) rossz helyre vagy feleslegesen tettek ki. Mármost elgondolható, hogy mily reménytelen feladat a név megfejtése ilyen esetben. Hozzáteendő azért, hogy van az oszmán írásban egy-két könnyítő tényező is. Betű- ill. hangkészletének sajátosságainál fogva a török képes megkülönböztetni olyan hangokat, amelyek képe a latin írásban azonos. Következetesen eltérő módon írja tehát a k hangot, ha az magas ill. mély magánhangzó előtt áll, és gyakran külön jelet használ az ÍZ, a t és — kevésbé következetesen — a h jelölésére is, ha mély magánhangzó előzi meg őket. (A z hangnak is létezik mélyhangú változata, de helynevekben csak kivételképp fordul elő. 16 ) A g (gain) betű után rendszerint mély magánhangzó olvasandó, mert a g hangot különben k-val szokás írni. Ezek az örvendetes szokások néha jelentősen korlátozzák egy-egy név olvasatának lehetőségeit. Mindent egybevéve egy oszmánul leírt toponím olvasata kevés kivételtől eltekintve csak akkor tekinthető biztosnak, ha más forrásból is megtámogatható. Ahhoz tehát, hogy a defterek helyneveit helyesen tudjuk elolvasni, elsősorban a szóba jövő helynévanyagot kell ismernünk: a középkori okleveleket, a 18—19. századi térképeket, helységnévtárakat és egyéb fellelhető forrásokat. Ezért vettem magamnak a bátorságot, hogy a három összeírás helyneveinek feldolgozására vállalkozzam a rendes körülmények között elvárható képzettség és nyelvismeret nélkül. Úgy tapasztaltam, hogy a feladathoz szükséges paleográfiai rutin aránylag könnyen megszerezhető. Azt a minimális török nyelvi készséget pedig, amely a topográfiai szempontból lényeges, egy-két sornyi bejegyzések megértéséhez szükséges volt, oszmanista barátaim jóvoltából, türelmükkel sokszor élve és visszaélve sajátítottam el. Bizonyos, hogy eképpen rejtve maradtak előttem olyan hasznos információk, amelyeket a defterek hosszabb török nyelvű szövegei tartalmaznak, ezek hiányáért addig is, amíg szakavatott kéz közzé teszi őket, az olvasó elnézését kell kérnem. Az alábbi munka tárgya tehát a három temesvári összeírásnak történeti földrajzi célú feldolgozása. Érdemi része egy lexikonszerű adattár, amely betűrendben felsorolja az összeírásokban számba vett topográfiai egységeket (városokat, falvakat, pusztákat, kolostorokat, „földeket") mindazon adataikkal, amelyek azonosításuk és lokalizálásuk szempontjából indokoltak. Ezt részletes térkép egészíti ki (1. mellékletként külön tasakban), rajta az adattárnak azok az elemei vannak feltüntetve, amelyek fekvését legalább hozzávetőleg meg lehetett állapítani. A két igazgatási egység a Maros és az Al-Duna között terült el, és a Temesköznek mintegy a középső hasábját foglalta magába. Középkori fogalmak szerint Krassó megyére, Temes és Keve megyék mintegy felére, Arad megye egy délnyugati darabjára és Csanád megye néhány Maros menti helységére terjedt ki. A két szandzsák együtt kereken 16 ezer km 2-t foglalt el, tehát az egész Temesköznek mintegy 56 %-át. 1554-ben, amikor a terület még egyetlen szandzsákot képezett, Ld. a Miraz címszót az adattárban.
