Belényi Gyula: Az alföldi városok és a településpolitika 1945-1963 - Dél-Alföldi évszázadok 7. (Szeged, 1996)

III. A VÁROSFEJLŐDÉS POLITIKAI FELTÉTELEINEK GYÖKERES ÁTALAKULÁSA 1948 UTÁN - 1. Terület- és településfejlesztési politika 1949—1953

őszén kidolgozott koncepciónak csak egyes és éppen a legvitathatóbb elemei fedezhetők fel. Azok — s ebben áll szélsőséges prakticizmusa —, amelyek a sztálini iparosítási politika megvalósítását segítették: az ipar településfejlesztő szerepének mértéktelen eltúlzása és a településfejlesztés városokra redukálása. Ezzel szemben a TERINT gyakorlati politikája jelentősen eltér a BME szakemberek által megfogalmazott koncepciótól abban, hogy az ország településföldrajzi és urbanisztikai adottságait és sajátosságait figyelmen kívül hagyta, egyszersmind Magyarország településtörténeti örökségét le-, ellenben önnön cselekvési lehetőségeit messze túlbecsülte. A lehetőségek reális számbavétele teljes hiányának iskolapéldája Budapest 1951ben készített 10 éves városrendezési programja. Ebben így fogalmaztak: a „szocialista népgazdaság rendszeresen oly nagymértékben hozza felszínre a különböző rejtett tartalékokat, hogy a terv kivitelezése a közelmúlt tapasztalatok szerint is automatikusan meggyorsul. 10 éves távlatban ez olyan perspektívákat nyit meg, hogy bátran szabadjára engedhetjük a tervezők fantáziáját anélkül, hogy a realitások területét elhagynánk."

27 A falvakkal kapcsolatban ellenben sajátosan keveredett a történelmi örökség elutasítása a „falusi osztályharc" szempontjával, amikor az OT illetékes osztálya azért bírálta az Építésügyi Minisztérium falufejlesztési tervét, mert az nem tisztázta, „hogyan lesz a kulák igényeknek megfelelően épített faluból szocialista község?"28 A településpolitikai gyakorlat legfontosabb meghatározottságának a gazdaságpolitikától való, egyoldalú függését tekinthetjük. Ez az alárendelt helyzet a fő gazdaságpolitikai célok és a diktatórikus politikai berendezkedés ismeretében nem meglepő módon azzal a következménnyel járt, hogy egy olyan politikát kellett kiszolgálnia, amely minimálisra kívánta leszorítani a településfejlesztésre fordítható összegeket, azaz késleltette a város- és még inkább a falu- és tanyafejlődést, hogy ezzel is hozzájáruljon az iparosítás felhalmozási forrásához. És ezáltal későbbi korokra halasztotta a lakosság életkörülményei szempontjából oly fontos településfejlesztési beruházásokat, abban a tévedésben élve, hogy egy ország gazdasága dinamikusan fejlődhet akkor is, ha a munkaerő újratermelésének feltételeit nem biztosítják elfogadható szinten. (Nem is beszélve a dolog humán vonatkozásairól.) Az akkor gyakorta — persze egészen más előjellel — használt fordulat: a „termelés érdekeinek megfelelő településhálózat kialakítása"29 ebben az összefüggésben érthető meg igazán... A településfejlődés késleltetése távolról sem egyformán érintette az ipari és a mezőgazdasági jellegű településeket. Előbbiekben, mindenekelőtt a fővárosban, azután a „szocialista iparvárosok"-ban, valamint a többi nehézipari és bányászati központban azzal, hogy a nagyberuházásokat oda telepítették, tömegesen létesítettek új munkahelyeket. Ami önmagában is döntő jelentőségű előnynek bizonyult a 27 UMKL TERINT ir. XXVI-A-1. 1. d. Feljegyzés Nagybudapest városrendezési programjával kapcsolatban, 1951. június 29. 28 UMKL OT ir. XIX-A-16-a. 238. d. Tervezési utasítás az 1952. évi város- és községfejlesztési tervek kidolgozására. 25 UMKL TERINT ir. XXVI-A-1. 2. d. Az 1950. november 9-i előterjesztés indoklása.