Belényi Gyula: Az alföldi városok és a településpolitika 1945-1963 - Dél-Alföldi évszázadok 7. (Szeged, 1996)

I. AZ ÖRÖKSÉG: A KAPITALIZMUS KORI VÁROSFEJLŐDÉS MÉRLEGE - 2. Az alföldi agrárvárosok a két világháború között

legkevesebb 30, de több esetben 50 % felett alakult a mezőgazdaságiak aránya. A tanyás jelleg is csak három, egyébként kifejezetten agrár jellegű városban nem volt erős: Szarvason, Berettyóújfalun és Nyírbátorban, egyebütt a tanyaiak aránya egyötöd-egyharmad körül alakult, sőt Kiskunfélegyházán megközelítette az összlakosság felét.180 A városi szerepkörök kialakultságáról a hét kisebb népességű település esetében a 4. sz. táblázat adatai alapján győződhetünk meg. A 14 népesebb város esetében az egyes funkciók részletes (táblázatos) elemzésétől eltekintünk. Összefoglalóan azt állapíthatjuk meg, hogy hét kisebb belterületi népességű társukhoz hasonlóan központi szerepköreik kialakultnak tekinthetők. Többségük megyei (10), vagy törvényhatósági jogú (1) város volt, s ugyancsak többségük járási, esetleg vármegye-székhely szerepkört látott el (8). Hasonlóképpen kialakultak voltak közlekedési, oktatási és jogszolgáltatási központi szerepköreik is. A 14 városból például egyedül Törökszentmiklóson nem működött sem gimnázium, sem tanító(nő)képző, s ugyancsak egy városnak (Csongrád) nem volt fejlett sem a vasúti, sem a közúti közlekedése.isi A fentiek persze egyúttal arra is utalnak, hogy e 14 agrárváros távolról sem azonos szinten látta el városi szerepköreit. Ha az agrárvárosok körét a lehető legtágabban próbáljuk megvonni, akkor az eddig bemutatott 21 mellett további 17, átmeneti jellegű település jöhet szóba. Közülük 12 a városminőség szempontjából tekinthető átmenetinek, s azonosak a 4. sz. táblázat második („B") csoportjának településeivel. Ezek agrár jellege kivétel nélkül erős volt; központi szerepköreik fejlettsége azonban, úgy tűnik, nem volt városi szintű. Más a helyzet a fennmaradó öt várossal: Kecskeméttel, Békéscsabával, Nyíregyházával, Gyulával és Mátészalkával. Utóbbi a kis agrárvárosok és a nem-agrár jellegű kisvárosok (Kisvárda, Kalocsa) között képezett átmenetet. Ezekkel a nemtanyás jellege és viszonylag kis területe, amazokkal a belterület erősen mezőgazdasági jellege rokonította. A sorrendben elsőként említett négy, népesebb alföldi város ugyancsak az agrár—nem-agrár jelleg szempontjából tekinthető átmenetinek, azonban más értelemben, mint Mátészalka. Ezek ugyanis inkább Szegedhez és Debrecenhez hasonlítottak, azzal a fontos megszorítással, hogy az agrárváros-jellegtől még nem távolodtak el olyan messzire, mint az Alföld két legfejlettebb városa. Négyük közül Kecskemét őrizte meg legjobban agrárvárosi múltjának jegyeit, Gyula már valamelyest, Békéscsaba és Nyíregyháza (amelyek történelmi fejlődése is másféle volt, mint Kecskemété) pedig sokkal kevésbé. A Duna-Tisza közének legnépesebb városa nem csupán történelmi útja és hatalmas, 1930-ban 45 ezer tanyai lakos által benépesített határa, valamint jelentős saját mezőgazdasági termelése miatt állt egészen közel az agrárvárosokhoz, hanem azért is, mert egy nagyobb mezőgazdasági régió természetes központját képezte. Azonban egyúttal ez volt az, ami már el is távolította a szó szoros értelmében vett 1930. évi népszámlálás 2. 41—68. és 374—466. o. Ld.: a 178. sz. jegyzetben felsorolt forrásokat.