Belényi Gyula: Az alföldi városok és a településpolitika 1945-1963 - Dél-Alföldi évszázadok 7. (Szeged, 1996)

IV. GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM 1948-1963 - 2. A paraszttársadalom átalakulása

mértékűvé vált. Míg 1900-ban a lakosság 7/10-e ott lakott, ahol született,82 fél évszázaddal később már alig több mint egy évtized (1949—1960) kellett ahhoz, hogy a lakosság közel egyötöde lakóhelyet változtasson. Alig egy emberöltő alatt, 1930 és 1960 között négyszeresére, 150 ezerről 600 ezerre nőtt az ingázás is.83 A belső vándorlás legnagyobb vesztesei az Alföldön belül is a tiszántúli megyék voltak. Az extenzív iparosítás kezdetétől, 1949. január 1-től vizsgált időszakunk végéig, 1962. december 31-ig, tehát 14 év alatt a valamivel több, mint félmillió lakosú Szabolcs-Szatmár megye vándorlási különbözete (az oda- és az elvándorlók egyenlege) -118 ezer fő volt. A megye lakossága csak azért nem csökkent, mert természetes szaporodása kiemelkedően a legmagasabb volt Magyarországon, a jelzett időszakban +124 ezer; 1962-ben például az egész ország természetes szaporodásának éppen 1/4-ét Szabolcs-Szatmár adta.84 Ennek, az olasz Dél korabeli vándorlási veszteségét is túlszárnyaló elköltözésnek a fő oka, mint egy 1958-ban készült felmérésből megtudhatjuk, a munkavállalás volt.85 A helyi munkanélküliség mellett más taszító tényezők is közrejátszottak a megye elhagyásában: a messze az országos átlag alatt maradt jövedelmek, az országos összehasonlításban ugyancsak elmaradott egészségügyi, oktatási és egyéb szolgáltatások alacsony színvonala is.86 A kedvezőtlen adottságok és a propagandában gyakran emlegetett „történelmi örökség" mint okok mellett feltétlenül említenünk kell a központi életszínvonal-politika nagyon kedvezőtlen hatásait is. Vizsgált időszakunk nagyobb részében érvényesítették például azt a már 1949-ben megfogalmazott elvet, hogy az életszínvonal emelésére vonatkozó tervet a munkásoknál és az alkalmazottaknál indokolt csak maradéktalanul megvalósítani (mint ismeretes e rétegek esetében sem vált a terv valóra), „azonban az életszínvonal emelkedést sokkal kisebb mértékűre kell előirányozni ... a parasztság döntő részénél", amit azzal toldottak meg, hogy „a kulákság életszínvonalát jelentősen csökkenteni kell".87 Az 1950-es és 1960-as években SzabolcsSzatmárból került ki a legtöbb nagy távolságra, gyakran 4-500 kilométerre ingázó munkás is. Bár itt volt a legkirívóbb, az elvándorlás és a nagy távolságra irányuló ingázás nem korlátozódott erre a megyére. Az 1955—1958 közötti négy évben például Szolnok megye is 66 342 fős vándorlási veszteséget szenvedett, ami elvitte ezeknek az esztendőknek a teljes természetes szaporodását.88 Az elvándorlás és az ingázás persze ebben a megyében sem az 1950-es évek második felében keletkezett, hanem régebbi keletű volt: Jászberényben 1951 februárjáig már 686 darab állandó utazási igazolványt állítottak ki a nagyobb távolságra ingázók számára.89 K PUSKÁS 1982. 93. O. 83 SÁRFALVI 1965. 64. O. 84 SZILÁGYI 1963. Valamennyi adat innen való. A Tiszántúl természetes szaporodására ld.: BÁRÁNYI 1985. 86. o. 85 RÁSKÓ—SZILÁGYI 1960. 86 SZILÁGYI 1963. 87 Pl A 276. f. 94/126. ő. e. Az ipari minisztérium (sic!) megjegyzései az 5 éves tervvel kapcsolatban készült javaslathoz, 1949. január 17. 88 BOROS 1960. 85. o. 89 TERINT XXVI-A-1. 9. d. Jászberény. (Feljegyzés, 1951 február).