Belényi Gyula: Az alföldi városok és a településpolitika 1945-1963 - Dél-Alföldi évszázadok 7. (Szeged, 1996)
III. A VÁROSFEJLŐDÉS POLITIKAI FELTÉTELEINEK GYÖKERES ÁTALAKULÁSA 1948 UTÁN - 2. Rajonírozási tervek
mutatja, hogy a szakemberek mellett az Országos Tervhivatal hivatalos képviselője is megjelent, és felszólalásában teljes támogatásáról biztosította a gazdasági körzetesítés gondolatát. Hasonlóan nyilatkozott egy, akkor megfellebbezhetetlen tekintélynek számító szovjet tanácsadó is75 Ebben a helyzetben a tanácskozáson egyébként is „csak csekély számban*' megjelent urbanista szakemberek nevében Ruisz Rezső nem tehetett mást, mint önkritikusan elismerte, hogy az addig folytatott településfejlesztési politika nem kellő mértékben támaszkodott a szovjet tapasztalatokra. És egyúttal ez ad magyarázatot arra a magabiztos fellépésre is, amellyel Markos György, a rajonírozás hazai kezdeményezője és irányítója ezen az 1952. júniusi ankéton bejelentette: tudomása van arról, hogy az ország különböző gazdasági szervei utasítást fognak kapni gazdasági körzetbeosztási tervek készítésére. Azaz központilag a gazdasági tervezés egyik kötelező elemévé teszik a körzetesítés szempontjának figyelmbe vételét.76 Ennek ellenére a „rajonírozók" nem örökölték a „városfejlesztők" — legalábbis kezdetben — nagy döntéshozatali jogosultságait. Nem jutottak el egy külön állami főhatóság megszervezéséig, amilyen a TERINT volt (nincs is tudomásunk ilyen tervről), s az ő elgondolásaikat, ellentétben a települések 1951-ben történt osztályokba sorolásával sem az MDP politikai bizottsága nem tárgyalta, sem törvényerejű rendelet nem szentesítette. Ami a terület- és településfejlesztésnek tulajdonított politikai jelentőség csökkenésével magyarázható. Mindazonáltal nem lesz érdektelen a Markos György által több változatban77 is elkészített gazdasági körzetesítési tervek közül a legkidolgozottabbat bemutatni. Ez a változat 13 rajon felállítását 7 ^ tervezte Magyarországon: a központi Budapest rajon mellett hat a Dunántúlon (Délkelet-Dunántúl, Dél-Dunántúl, Balaton, Bakonyi Iparvidék, Kis-Alföld és Tatabányai Iparvidék), kettő Északon (Salgótarjáni Iparvidék és Borsod-Miskolci Iparvidék) és végül négy az Alföldön helyezkedett volna el. Ez utóbbi négy a következő lett volna: 1. „Felső-Tiszavidék", amely 12100 km 2 területet foglalt volna el 1,1 millió lakossal. Centruma Debrecen lett volna. Ebben a rajonban tervezték az egyetlen magyarországi természetátalakító program megvalósítását. (Ld.: alább.) 2. „Közép-Tiszavidék". 5600 km 2-en alakították volna ki, lakosságának száma 450 ezer lett volna. 3. „Viharsarok". 9300 km 2-en, 900 ezer lakossal alakult volna meg. Központját nem jelölték ki, csak annyit rögzítettek, hogy „a rajon legnagyobb lélekszámú városa Szeged". 4. „Duna-Tisza köze". 14700 km 2-es területével az ország legnagyobb kiterjedésű és 1,3 millió lakosával a Budapest-rajon után az ország második legnépesebb gazdasági körzete lett volna. 75 MARKOS 1952. 76 I.m. 77 MARKOS 1951/a.; MARKOS 1951/b.; MARKOS 1952. 78 MARKOS 1952.
