Belényi Gyula: Az alföldi városok és a településpolitika 1945-1963 - Dél-Alföldi évszázadok 7. (Szeged, 1996)
III. A VÁROSFEJLŐDÉS POLITIKAI FELTÉTELEINEK GYÖKERES ÁTALAKULÁSA 1948 UTÁN - 1. Terület- és településfejlesztési politika 1949—1953
megkeserítő az 1949-ben elrendelt külterületi építési tilalom volt. Ezt a hírhedt rendelkezést az 1300/1949 sz. kormányrendelet, majd az építésügyi miniszter egy kiegészítő rendelete nyomán a belügyminiszter hozta 1949 októberében, Ebben arra utasította „valamennyi törvényhatóság első tisztviselőjét", hogy „építési engedélyt kizárólag csak a község, vagy a város központjával összefüggő belterület határain belül lehet adni, továbbá a község vagy város központjával össze nem függő területen csak olyan esetben, ha a települést a Tanyai Tanács, mint melléktelepülést megállapította". A rendelet ekkor még kis méretű mezőgazdasági épületek emelését lehetővé tette, a későbbi gyakorlat viszont még azt is kizárta.62 Az építési tilalom 1949-ben történt elrendelése mellett az Alföld egyes területein, különböző indokokra hivatkozva, kifejezetten tanyarombolási akciókat is végrehajtottak. A déli határ mentén például katonai szempontokra hivatkozva romboltak le tanyákat, lakóikat általában azonos értékű ingatlan biztosítása nélkül máshová költöztették.63 Más, nem határmenti vidékeken a termelőszövetkezeti, vagy állami gazdasági nagyüzemi táblák kialakításának szükségességére hivatkozva tették ugyanezt. A tanyákkal szembeni leggyakoribb vád ugyanis az volt, hogy útjában állnak a „szocialista nagyüzemi táblák" kialakításának, és egyáltalán; a paraszti magántulajdonnak megfelelő és az „individuális elkülönülést" elősegítő települések. Az alföldi városok szempontjából e tanyapolitika különösen fontos következménye volt, hogy jelentős részük elveszítette a több évszázada a tulajdonában lévő tágas határának nagy részét. Ez a következmény teljesen megfelelt a városok életébe egyre durvábban beavatkozó központi hatalom szándékának. Az MDP ugyanis — kimondatlanul — az alföldi agrárvárosokat „kulákvárosoknak" tekintette, és a velük szemben kialakított politikáját a „kulák elleni osztályharc" szempontjával kapcsolta össze. (Szeretnénk emlékeztetni arra, hogy hasonló megítéléssel már a második világháború előtt is találkozhattunk.)64 Ezért a belterület — külterület közötti kapcsolatok egyébként sok szempontból vitathatatlanul indokolt újragondolásakor nem a minden fél számára elfogadható, kompromisszumos megoldásokat kereste, hanem a konfrontáció útjára lépett, és a divide et impera elvét alkalmazva a külterületek többnyire szegényparaszti lakosságát megpróbálta szembefordítani a belterületivel. Módszere a következő volt: a kül- és a belterület lakossága között a jórészt általa provokált — ám tagadhatatlanul valóságos érdekellentéteket is hordozó — vitában a külterületet már nem tekintette az agrárváros részének (holott a vita éppen erről kellett volna folyjon), hanem úgy tett, mintha az már külön jogi személy lett volna. E célból találta ki és alkalmazta „az önkormányzati részek közötti 62 UMKL XIX-B-l-m Bm Helyi Tanácsok Főosztálya ir. 16. d. Építési engedély iránti kérelmek... Külterületi építkezések engedélyezése. 1949. október 26. 53 CsML. Szegedi Járási Tanács titkárságának ir. 1960. XXIII./228. 22. d. Reisz Antal 1949-ben kisajátított két szobás, előszobával, konyhával és kamrával rendelkező, 14 méter hosszú lakóházáért 1957-ben 1800 Ft (!) kártérítést ajánlottak fel. 64 BENISCH 1938. „A mai állapotnak legszilárdabb támaszai azok a ... nagygazdák és középbirtokosok, akik csak a gazdasági munkálatok idején vannak kint a birtokukon, télen azonban a városban lévő házukban laknak, s mint törzsökös és vagyonos réteg élénken részt vesznek városuk községi, egyházi, társadalmi életében" — írta Benisch 1938-ban.
