Belényi Gyula: Az alföldi városok és a településpolitika 1945-1963 - Dél-Alföldi évszázadok 7. (Szeged, 1996)
III. A VÁROSFEJLŐDÉS POLITIKAI FELTÉTELEINEK GYÖKERES ÁTALAKULÁSA 1948 UTÁN - 1. Terület- és településfejlesztési politika 1949—1953
ték meg a kor vezető igazgatáspolitikusai. Ami — és ezt sem rejtették véka alá — abban a szóhasználatban ennek a „tervgazdálkodást akadályozó" településtípusnak a felszámolását jelentette.54 Azzal, hogy a tanyapolitika állami irányítására 1949-ben létrehozott Tanyai Tanács elnöke Erdei Ferenc lett — noha ezt ő maga nyíltan soha nem vallotta be —, egy, a saját elveivel teljességgel összeegyeztethetetlen program végrehajtásának irányítását vállalta el. S ezzel tulajdonképpen a településhálózat és a paraszttársadalom együttes modernizálására vonatkozó korábbi alapelveit adta fel, s vállalta egy olyan program végrehajtását, amelyről egy évtizeddel korábban, a „Magyar tanyák"-ban még úgy vélekedett, hogy az a „konzervatív rendi politika sajátja", „amely helyesli az agrárnépesség faluba és vidéki kivetettségbe való visszaszorítását" .55 Látható tehát, hogy itt nem egyszerűen korábbi nézeteinek vitathatatlanul meglévő utópisztikus elemeit adta fel, a reálisak gyakorlati megvalósítása kedvéért, hanem egy, az ő eredeti nézeteivel teljesen ellentétes tanyapolitika szolgálatába szegődött. Amit az sem menthet, hogy a Tanyai Tanács elnöki tisztségét a macchiavellista módszereket nagy előszeretettel alkalmazó Rákosi személyes pressziójára vállalta,56 hiszen például földművelésügyi miniszterként is saját egykori elveivel ellentétes agrárpolitikai gyakorlatot folytatott. A helyzet fonákságát növeli, hogy az MKP, illetve az MDP tanyapolitikájának kidolgozásában Erdei egykori eszmei ellenlábasa, a második világháború előtti időszak egyik vezető igazgatási szakembere, Némethy (Benisch) Artúr játszott meghatározó szerepet!57 A községesítési politika legfőbb fogyatékossága kizárólagosságra törekvése, s abból következő egyoldalúsága volt. Az ugyanis vitathatatlan, hogy az országban szép számmal voltak olyan tanyás határrészek, amelyek nem álltak szoros kapcsolatban a belterülettel, s az ott élők helyzetén a községi önállósítás valóban javíthatott valamelyest. (Bár megyjegyezzük, hogy az a sokszor szélsőséges indulat, amellyel mind a két világháború között, mind az 1950-es évek elején hivatalosan a tanyákat elítélték, igazságtalan volt ezzel a sajátos településtípussal szemben. Igazságtalan azért, mert gyakran olyan nehézségekért tették meg bűnbaknak, amelyeknek gazdasági, vagy éppen politikai és nem települési okai voltak.) Ugyanakkor azonban az is vitathatatlan, hogy olyan tanyák is szép számmal akadtak, amelyek szorosan kötődtek a belterülethez. Mint ismeretes, e két tanyatípus lakói társadalomtörténeti szempontból különböző rétegekhez tartoztak. Előbbiek lakói inkább szegényebb sorból és a városban (községben) viszonylag nem régen megtelepültek közül kerültek ki. Utóbbiak lakói ellenben inkább a módosabb (de nem kizárólag 54 BEÉR—ERDEI—TAKÁCS 1949. 55 ERDEI 1976. 251. o. 56 ORBÁN 1987. 99. o. 57 ORBÁN 1987. 88. o. Megjegyezzük: 20 évvel korábban, egy egészen más történelmi helyzetben a Magyar Szemle hasábjain Benisch Artúr is azt hangsúlyozta még: a „tanyaközösségek szervezése tisztán közigazgatási jellegű, s nem jelenti a tanyarendszer mint gazdálkodási és települési rendszer megszüntetését". BENISCH 1929. Később, de még a második világháborút megelőzően álláspontja megváltozott, amennyiben már nem csak települési magok létrehozását tartja szükségesnek (mint 1929-ben), hanem azok falvakká fejlesztését is. BENISCH 1938.
