Gilicze László - Kormos László: Kis Bálint: A Békés-bánáti református egyházmegye története - Dél-Alföldi évszázadok 5. (Békéscsaba - Szeged, 1992)

KIS BÁLINT ÁLTAL KÉSZÍTETT MUNKA KÉZIRATBAN ÖSSZEÁLLÍTOTT TELJES FOGLALATJA - Kis Bálintönéletrajza

mind eddig vidáman, békességben teltek el életem napjai. Hivatalomban eljárni híven igyekeztem; megadtam mindennek azt amit, tőlem szeretet és igazság kívánt, senkit méltatlanul nem bántottam, kollégáimat és minden belső hivatalt viselőket, mint atyámfiait úgy néztem, becsületüket oltalmaztam, javukat minden igazságos módon előmozdítani kívántam, amivel azt nyertem, hogy a rossz indulatúak miért háborgatni nem tudtak, a jók pedig irántam jó indulattal viseltettek. Hogy mindazáltal minden bántódás nélkül teltek volna el eddig lefolyt esztendeim, azt nem állítom; engemet is értek néha-néha kedvetlenségek. Ezek között legnevezetesebb volt az, mely eképen történt: Meghalván tisztelendő Gyarmati Ferenc 1812-ben márciusban, a következett kurátor Sebesi András, másokkal egyetértve, a prédikátori fizetésbeli gabonát, amelynek ára az akkori bankóvilágban nagyon felment, a vásárhelyiek példája szerint pénzre akarták redukálni. Készítettek is valami új díjlevelet, és azt az ekklésia jegyzője által bemutatták; de én azt feleltem: hogy semmi változtatott díjlevelet a főtisztelendő Superintendencia jóváhagyása nélkül el nem fogadhatok, minthogy engemet attól a kánon eltilt. Ugyanezt bemutatták a hivatalos egyházlátogatás alkalmával az esperesnek is, de az is a főtiszteletű Superintendentiára utalt, az egyházmegyei főjegyző pedig ezt tette hozzá: „nehezen fogják a Ft. Superintendencián is céljukat érni, mert semmi helyes ok nincsen arra, hogy most, mikor az ekklésia sokkal nagyobb, változtassák azt a fizetést, amit régi atyáink határoztak akkor, mikor az ekklésia sokkal kisebb volt, mint most; meg van írva: „aki a régi gyepűt elhányja, megmarattatik a kígyótól." Hogy hát ebben nem boldogultak, reám nehezteltek. Ehhez járult, hogy özv. T. Gyarmatiné asszony káplánja: Tóbi István mindent elkövetett, hogy boldogult elődjének utódja lehessen; de mivel az egyházkerületnek határozata volt, hogy aki ott, ahol káplánkodik, választásra nem kerülhet, ha csak előre az esperes őt nem jogosítja; azonban az elöljáróságnak és a népnek jobb része Tóbi Istvánt rendes prédikátornak nem akarta, — mikor hát nem ő, hanem Dobosy Mihály hívódott meg a presbitériumnak közmegegyezésével: ezt is mind ez az atyafi, mind az ő részén levők nekem tulajdonították. Ezek közül hát egynéhány összeadván magukat, a városházához felmentek és azt nyilatkoztatták ki, hogy ha Tóbi Istvánt én itten meg nem szenvedem, úgy én sem kellek nekik. Az elöljárók a dologba avatkozni nem akarván, hallgattak. Én az esperestől vegyes bizottságot kértem. Rendelődtek: Nagy Ferenc ügyvéd, Bodacz Pál esküdt, Lendvai János és Nagy Sámuel tanácsbírák. Ezek előtt már nagyon kevesen jelentek meg. Okaikat helyteleneknek s csekélyebbeknek találván, mintsem azért becsületes embert csak megfeddeni is lehessen, — kívánta a bizottság, hogy engemet az ő jelenlétében kövessenek meg, egyszersmind tudtukra adódott, hogy ha többé ilyenbe avatkoznak, a vármegyére feladódnak. Én is megengedtem nekik. Már nagyrészt őket eltemettem, de ezen cselekedetüket csak egy igével is nem illettem, az életben levők még jobbak lettek hozzám, mint azelőtt voltak.