Varsányi Péter István: Szerbek és magyarok között a Tisza mentén. Csernovics Péter politikai pályája - Dél-Alföldi évszázadok 4. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

V. Ismét a nyilvános politikai szereplés terén (1861—1875) - 1. Kongresszus és nemzetiségi kérdés (1861)

Európát, másrészt e földrész garanciája a németesító' törekvések sikere ellen. Teleki volt az, aki követelte az ország egységének helyreállítását, beleértve a katonai végvidéket is. Teleki jutott el odáig, hogy követelhesse és ajánlhassa: „Hasson megnyugtatólag hazánk nemmagyar ajkú népeire azáltal, hogy készeknekjelentjük magunkat azoknak akár nemzetiségi, akár vallási érdekeikre nézve nyelv-, nemzetiség- és vallás-különbség-nélkül a teljes, a jogegyenlőség alapján mindent megadni és biztosítani, mi a közös haza integritását nem veszélyezteti." Teleki László e beszédtervezetét a Pesti Napló 1861. május 15—16-i számaiban megjelentette, így Csernovits ismerhette.

68 De Teleki volt az is, aki — még az emigráció idején — minden nála megfordulót figyelmeztetett a „nemzetiségekre nézvei óvatosságra"; s arra, hogy intsék partnereiket: „...a császár a mensdorfjai által akarja képviseltetni azon érdekeket, mikkel azoknak semmi közük".

69 Ismert az is, hogy Csernovits akkoriban —• fia révén — kapcsolatban volt a magyar emigrációval. Teleki László és politikai követőinek antiabszolutisztikus, Habsburg-ellenes nézeteit Csernovits Péter fenntartás nélkül elfogadta; ezzel el is határolta magát azoktól a politikusoktól, illetve magyar magatartástól, amely a nemzetiségi törekvésekből a magyarság és a Habsburg-hatalom egymásrautaltságára, a közjogi kompromisszum szükségességére következtetett (Kovács Lajos, Kazinczy Gábor).

70 Csernovits szerint ugyanis a nemzetiségi kérdés megoldásánál három tényezővel kell számolni. Figyelembe kell mindenekelőtt venni a „magyar felet", amely sürgető kérdésnek tartja a probléma megoldását; a „bérlett rágalomnak napiparancsra mozgásba hozott nyelvét": a bécsi államférfiakat, akik „...a törvényes álláspontról oly fogalommal bírnak, mint a vakká született a színekről".

71 Mint látjuk, e három tényező közül kettő kapcsolható a bécsi kamarilla politikájához, amely mindig kihasználta a nemzetiségi ellentéteket. Ez történt 1848-ban és 1861-ben. Szerzőnk ezért tartja „célirányosnak", hogy a magyar országgyűlés siettesse a nemzetiségi kérdés tárgyalását, s mindjárt maga álljon e „szellemi mozgalom" élére. Emlékeztetett az 186l-es karlócai kongresszusra, ahol a szerbek „barátai" (Bécs) többet ártottak nekik, mint „ellenségei" (Pest). Szó szerint: „...amazok inspirált declamatiójának más célja nem lehetett, mint a szerb nemzetet Bécs felé ragadván, azt a közjog súlypontjából kihelyezni, s Bécs és Pest közötti bizonytalan balancirozó helyzetben továbbra is fenntartani". Az abszolutista kormányzat számára egyetlen veszély létezik: ha a magyar és a szerb nemzet egymást megértenék. Pillanatnyilag az a helyzet, hogy a feltétlen engedelmesség a császári kormányzat, s a „föltétlen követelés" Magyarország irányában „...egy és ugyanazon czélnak kifolyása és eszköze".

72 A múlt század második felében már nyilvánvaló lett, hogy a szerbek, románok, szlovákok és ukránok a határainkon kívül élő „nemzetiségük többi részeivel való egyesülést óhajtják", illetve minden törekvésük erre irányul. Csernovits Péter abban különbözött kortársai jelentős részétől, hogy ezt a törekvést természetesnek tartotta. Ellentmondást ott vélt felfedezni, hogy ez az aspiráció szerinte csupán „... a mostani európai területi felosztásnak lényeges átidomítását" célozza, de figyelmen kívül hagyja „Magyarországnak helyzetét és hivatását". Itt érkeztünk el ahhoz a problémakörhöz, amit Teleki is az euró-