Varsányi Péter István: Szerbek és magyarok között a Tisza mentén. Csernovics Péter politikai pályája - Dél-Alföldi évszázadok 4. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

V. Ismét a nyilvános politikai szereplés terén (1861—1875) - 1. Kongresszus és nemzetiségi kérdés (1861)

be az előkészítésbe.) A kongresszusi képviselők választására nézve olyan szabályt „publikáltak", hogy azok lojálisak legyenek, ami Jakov Ignjatovic szerint magyarul azt jelentette, hogy „jó schwarzgelbek".

3 Schmerling javaslatára olyan tábornok lett a kongresszus császári biztosa — Josef Philippovich (Filipovic) báró személyében —, aki „jó horvát hazafi", a „szerbek barátja", és az udvar feltétlen hívének minősült. Csak éppen magyarbarátsággal nem lehetett illetni. (Szerepléséhez fűződik egy — talán jellemzőnek is nevezhető — anekdota, amelyet még évek múlva is emlegettek a Délvidéken. A kongresszuson ugyanis hamar kiderült, hogy Philippovich és Csernovits Péter nem rokonszenvezik egymással. Csernovits az első felszólalásában a császári generálist királyi biztosnak titulálta, de ő figyelmeztette, hogy császári és királyi biztos. Mire Csernovits: „... én neki többet adok és ő nem fogadja, hát jól van, ha kívánja, legyen császári biztos, de annak én el nem ismerem".

4

) Már a küldöttek megválasztásánál nyilvánvalóvá vált, hogy az udvar hívei és a „magyar alkotmányosság" pártolói között éles ellentét feszül. Volt egy úgynevezett szerb konzervatív párt (Stratimirovic elnevezése), amelynek vezetői (Josip Rajacié, Sámuel Masirevié, Emilian Kendjelac, Nikanor Grujic, Aleksandar Stojackovic és Djordje Stratimirovic) a Vajdaság visszaállítását követelték. A liberális magyarbarát párt (Csernovits Péter, Svetozar Miletié, Emil Manojlovic, Jovan Zivkovic) — Stratimirovic emlékirata szerint — beérték néhány szerb megyével, szerb törvényhatósággal magyar uralom alatt, lemondva a külön politikai területről. Erre a kérdésre — a pontosítás szándékával — — még visszatérünk. Mindezektől függetlenül a megjelent politikusokból — legalábbis megnyilatkozásaik tanúsága szerint — nem hiányzott a megbékélés hajlama. Stratimirovié is kívánatosnak tartotta az egyesülést Magyarországgal, de csak úgy, ha annak feltételeit a magyar országgyűlés a szerb nemzeti gyűléssel (narodna skupstina, s nem kongresszus) egyetértésben határozhatja meg. Az előkészítő tanácskozásokon még a magyarokkal való alkudozás korábbi ellenzője, Stojackovic udvari tanácsos is a különböző irányzatok egyeztetőjeként lépett fel. Hja Garasanin pesti tárgyalásaival és a Kossuth-emigráció szerbiai előkészítő munkájával függött össze — Szabad György megállapítását idézve —, hogy Belgrádban a kongresszus előestéjén „Hang Szerbiából" címen olyan röpirat jelent meg, amely a nemzetiségi jogok biztosításával kiegészített 1848-as törvények elfogadását, önkormányzattal bíró szerb megyék alakítását, szerb „nemzeti főnök" választását ajánlotta a karlócai kongresszusnak.

5 Kossuth Lajos 1860. november 5-én Londonból utasította Ludvigh Jánost a szerb— magyar kapcsolat felvételére. A december 27-i császári rendelet előtt vagyunk, de a császári pátensekből úgy tűnhetett — amire bevezetőnkben utaltunk —, hogy a Vajdaság és a Bánát Magyarországhoz csatolásának ügye „... az ottani népesség nyilatkozatától látszik felfüggesztve lenni". Ha a szerb lakosság — Kossuth megítélése szerint — a visszacsatolás ellen nyilatkoznék, az őket irányunkban a „szabadságharczra nézve újólag ellenséges lábra állítaná".

6 Bár Ludvigh János küldetése végül is nem járt a remélt sikerrel (Mihály fejedelem nem kívánta magát kellemetlen helyzetbe hozni a magyar emigrációval