Varsányi Péter István: Szerbek és magyarok között a Tisza mentén. Csernovics Péter politikai pályája - Dél-Alföldi évszázadok 4. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

III. Kísérlet a szerb—magyar megbékélés megteremtésére - 3. Megegyezési tárayalások 1848 tavaszán és nyarán

nyokkal fegyver nyugvást kötött, velük összejött és lakmározott"), de a sikertelenséget is a magyar kormány elleni támadásra használták fel: „... a minisztereinknek régi kenyeres pajtása, épen úgy, mint Csernovics volt, ki életében tömérdek gazdagsága mellett is semmi jót sem tett"; vagy: „Ha csalódott a kormány, az egyedül az Ő bűne. Miért bízta a legfontosabb ügyet olly Csernovics és Rudics-féle emberekre, kik nem próbált hűségűek"

260 Már csak egy lépésre vagyunk attól, hogy árulást kiáltsanak, hogy elővegyék az áruló titulusát. Nem is váratott magára az ítélkezésben a lap tudósítója, bizonyos Tót Móricz: „Az országos biztosról, Csernovicsról már szóltam... Erről a nemzetgyűlés is azt mondja, hogy vagy tudatlan vagy áruló; én azt hiszem, hogy áruló". Erre következtet származásából, mármint hogy „vad rácz", és „nagy úr". Számára eleve gyanús (és bűnös) az a kormány, amely szerbeket nevez ki fontos posztokra (Rudics, Csernovits, Latinovits, Blagoevics, Jovics). Ők azok, akik a „ráczok agyonverését" megakadályozták, mindenekelőtt Csernovits és Jovié.

261 Augusztus 24-én pedig egyenesen Csernovits Péter és Rudics József megbüntetését követeli a kormánytól.

262 Csernovits és^ Jovié megvádolása a szerbekkel való összejátszással nemcsak a Munkások Újsága privilégiuma. Knézy Antal alispán Újverbászról 1848. július 18-án írt jelentésében kötelességének tartotta az egyik esetet megemlíteni. Egy Zvonár Márk nevű szontai lakost július 4-én rendelték „bizonyos magas rangú tisztviselőnek tovább szállítására". Utasa idősebb férfi volt, „generális öltözetben". Bezdán tájékán a tábornok szerbül kérdezte a kocsistól, hogy „ki részét tartják", amire az — nem ismervén utasa szándékát — diplomatikusan így válaszolt: „magyar földön lakván, a magyarokét". A tábornok állítólagos válasza: „Álljatok ti is hozzánk, mert Temesvár környékén már 25 sokácz falut nyertünk a mi részünkre", s régen elvesztek, ha a magyarok mellett maradnának. „Előhozta továbbá — szól a jelentés —, hogy Csernovits Temesi Gróf az Ő rokona, Ő Eszékre utaz a várba, mint Generális". E különös utasról a kocsis csak annyit tudott meg, hogy István keresztnévre hallgatott. Nem volt nehéz dolga az alispánnak kinyomozni kilétét: „A Tábornagy nem más, mint Baro Jovich István Eszéki várparancsnok". Ez viszont minden ellenőrzés nélkül került Szemere Bertalan miniszteri asztalára...

263 Szerencsére ez a megítélés, az árulás vádja nem ment át a köztudatba. Annál inkább az, hogy a „... magyar kormány és Csernovits kudarca a szerb nemzetiségi törekvések nemismerésében gyökeredzett" — ahogy Thim József írta 1940-ben. Elismerte ugyan, hogy Csernovits szerb létére hű fia volt magyar hazájának, de „nem volt politikai tehetsége".

264 Történetírásunkban azonban jelentkezik egy másfajta közelítési mód is, amely reálisabban, az indulatoktól mentebben igyekszik a délvidéki eseményeket, az abban szerepet játszó személyeket mérlegelni. „A magyar—délszláv megegyezési törekvések kutatására mindeddig rávetette komor árnyékát az a kétségbevonhatatlan tény, hogy ezek az igyekezetek végső soron nem vezettek eredményre" — írta 1958-ban Kovács Endre.

265 Említettük, hogy az elmarasztaló nézet kialakulásának forrását Kossuth július 11-i beszédében kell keresnünk. Nem kívánjuk elvitatni Csernovits Péter megbékélési kísérletének eredménytelenségét, csupán mi is arra az álláspontra helyezkedünk, hogy