Varsányi Péter István: Szerbek és magyarok között a Tisza mentén. Csernovics Péter politikai pályája - Dél-Alföldi évszázadok 4. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

III. Kísérlet a szerb—magyar megbékélés megteremtésére - 1. Csernovits Péter Újvidéken

hajthatta volna végre ezt a parancsot, ha felettese, Piret altábornagy, bánsági fohadparancsnok jóváhagyja. így a Péterváradról érkező' parancsot futárral Temesvárra küldi, s ha onnan megkapja annak megerősítését, akkor semmi akadálya a kívánt lépés megtételének.

94 Kiss Ernő ekkor még nagyon is kötelességtudó katonatisztnek bizonyult. Erre utal Vukovics tanácsa, melyet Csernovitsnak Temesvárról június 20-án küldött: „Hanem arra kérem Gróf fó'ispány Urat, méltóztassék leveleit vagy is felszóllításait a hadikormányszékhez intézni, s nem közvetlenül az Ezredeshez. Mert ez utóbbi igen buzgón viseli magát, de nem mozdul soha, míg a hadi tanácstól nincs parancsa."

95 Bizonyságot kaphatott erró'l Csernovits közvetlenül is Kiss Ernő' leveléből, aki emlékezteti, hogy a királyi biztosok csak a tartományok fó'hadikormányai útján vannak jogosítva „katonai testekkel rendelkezni". Ha katonái nem érkeztek meg a kormánybiztos kívánságára Újvidékre, ezért a felelősség nem az ezredest terheli. Ő ugyanis megkapta június 11-én az engedélyt Óbecsére indulni, ahová egy zászlóalj Sivkovich-gyalogossal, hat század Hannover-huszárral és egy ágyúteleppel el is indult. A gyalogosok még aznap meg is érkeztek a tiszai koronakerület székhelyére, ahonnan azonban visszarendelték őket Temesvárra. Közben figyelmeztették Kiss Ernőt Temesvárról, hogy a főhadikormány engedélye és parancsa nélkül a Bánságból ki nem vonulhat. A lényeg: Újvidék helyett Kiss Ernő ezredéből két század Versecen és Nagybecs kereken, egy zászlóalj Temesvárott, két század Nagykikindán állomásozott. Rendelkezésére áll még három meggyengült gyalog- és négy lovasszázad, „... de ismételnem kell, hogy jelenleg midőn a tartomány ellenségtől körül van fogva, s minden órában rontással fenyitt innen a katonai erőnek kimozdulni, telyes lehetetlen volna".

96 Még június 8-án — Mészáros Lázár hadügyminiszterhez írt jelentésében — keserűen jegyezte meg Csernovits: sajnálattal értesíti, hogyha az a katonai erő', mely „... a Ministerium által ide vala szánva, és általam Kikindáról ide rendeltetett jelenleg összevonathatott volna, a lázzadók ellen, kikkel most alkudozásra és kibékülésre vagyok szorítva, erélyesen és úgy mint a magyar haza tekintélye azt kívánta lehetett volna fellépni".

97 Ezért kezdett június 21-én Újvidéken tárgyalni Djordje Stratimirovic-tyal, s született meg 25-én a tíznapos fegyvernyugvás. Ezt az ígéretes csendet törte meg az újvidéki véres attrocitás, megkérdőjelezve minden jószándékot. Ennek politikai következménye és kára szinte felmérhetetlen. A belügyminiszternek írt levélnek van még néhány fontos kitétele: a péterváradi katonaság csekély erőt képvisel, tisztjei —• talán a derék Hrabovszkyt leszámítva — a „Magyar Kormány ellen viseltetik", nem kívánnak a felelős magyar kormánytól függeni, s követelik „... a Határőrvidéket, a Pénz és Hadügyet áltáljában a Bécsi Kormány kezeibe vissza adni" (nehezen tudjuk elhinni, hogy ez a gondolat a délvidéki garnizonokban állomásozó katonatisztek fejében született volna meg); a katonai kordon felbomlott, következésképp Szerbia, Bosznia és Montenegró felől a veszély megnövekedett. Végül egy — személyére vonatkozó — megjegyzés: „... bár több oldalról hallom az Újvidéki eseményekért a kárhoztatás kövét reám dobatni, magamat mindazokért alaptalanul gyanúsítottnak tartom". A gyanú árnyéka valóban a kormánybiztosra