Szabó József: Magyarországi és jugoszláviai magyar nyelvjárásszigetek - Dél-Alföldi évszázadok 3. (Békéscsaba - Kecskemét - Szeged, 1990)

Függelék - Szövegmutatványok a vizsgált nyelvjárásszigetekről

oan fuharos emberrel. Hova mégy, té Pistikám — aszongya —, hova szalacc? Mondom oszt neki, hogy nagy baj van, mind a két ló mán fekszik, a fejit is létptte, meg akarnak dögleni. Mi vó, hogy vót? Mondom oszt neki, hogy éty kis herét, zőt herét attam nekik, oszt mégitattam rá. Eriggyé — aszongya — hazafelé, asztam fogd még a bicskád, oszt vágd a szája pállásába, oszt húzd végig, aszongya. De abbu dót úgy a vér! Mint a korom, oan fekete. Éggy óra múlva mán foktam befele a lovakot. Igén. A másik alkalommá még mégint akkor az a vékon ló beteg létt. De az oan beteg vót, hoty föl sé bírt kelni. Kürtön vót álátorvos, Boros álatorvosnak hijták. Hát mink méntünk kocsival hozzá, hoty hát a lovat hát aszt mán mikó av vót, hogy mán nyilván négyeccér vótunk odakint, mán akkor ném birt a ló még'gyünni. Aszongya édesapám: na gyerünk, fijam ujjunk kocsira, oszt gyerünk ki Ugra vaty Kürtre, mert Kürtön vót az álátorvos. Hát aszongya: egyebet ném tudok írni, Nagy bácsi, csak annyit, hogy bort forrajjon, édes gyükeret főzzön össze borral, oszt márcsa bele lepedőt, oszt csavarja rá a lóra. No eszt még is csinátuk. Éggy óra múlva a ló fölemelte a fejit. No aszt asz monta az álátorvos, hogy akar méddöglik a ló, akar jobban léssz, de őneki híradással legyünk. Hát aszt jobban is létt a ló, ki is méntünk hozzá. Mikó kimentünk, az úgy mégörűt az az ember, hogy ném közönsígés. Aszonta, hogy úgy vőd beírva a ló, hogy remíntelen, hogy megdöglik. Oszt aggyig orvosságolt, addig orvosságolt, hoty csak jobban létt a ló. így aszt azután én elattam a lovat. (— Még milyen betegségei voltak a lovaknak és hogyan gyógyították?) — Hát ugyé vót kóliká, kehes. Hát szóval töpfajta betegsíg van a jószágba. Hát legjobban avval gyógyíjják, hogy jó takarmán köl neki még abrak, mék csak melegbe né hajcsa az ember, csak hívözsbe. Elmondta: Nagy István, 84 éves. Csépa, 1988. augusztus 4. A rét hasznáról — Hát valamikor lementünk a rétre kaszáni. Vagyis hát mindénkinek vót réttye | gyütt a szárazodó tavasz, mékfogasótuk, hoty a pucoktúrást verjük széjjé, hoty aszt simábban lehessen kaszáni. Vártuk annak a fölmérésit. Mikor megérett Antal vagy András-napra, elvirágzott a fű, akkor vót legjobb levágni szénának, mer mikor túlérte, elszáratt, száraz vót, ném vót vizes a fű. Tehát a fűnek, a kaszállónak vót éggy idézet napja, amikor asztat köllöt kaszáni, az