Szabó József: Magyarországi és jugoszláviai magyar nyelvjárásszigetek - Dél-Alföldi évszázadok 3. (Békéscsaba - Kecskemét - Szeged, 1990)

A kutatás hazai előzményei - 2. A nyelvjárasszigetek kutatásának áttekintése a kezdetektől napjainkig

HORGER munkájának középpontjában a különböző tájnyelvi sajátosságok (hang-, alak- és mondattani jelenségek) vizsgálata áll, részletesen foglalkozik azonban — BALASSA nyelvjárási felosztását lényegében átvéve — az egyes nyelvjárásterületek bemutatásával is, a bevezetésben pedig fontos elméleti kérdéseket érint. Ezek közül — tárgyunk szempontjából — figyelemre méltó, hogy tömören kifejti a nyelvjárasszigetek keletkezésének módjait és típusait is, s bár a nyelvjárássziget műszó mellett a nyelvsziget szakszót is használja, terminológiájában a két típus még nem határolódik el következetesen egymástól annak ellenére, hogy keletkezésük és megkülönböztethetőségük jegyeit alapjában véve kifogástalanul foglalta össze. HORGER az új nyelvi-nyelvjárási környezetbe került nyelvjárasszigetek tájnyelvében bekövetkező változások irányáról véleményem szerint olyan megállapítást fogalmazott meg, amely napjainkig sem veszített érvényéből: „Ha a telepedés azonos nyelvű, csak más nyelvjárású környezetbe történt, akkor az új telep, a környezettel való sűrű érintkezés következtében az idők folyamán lassanként elveszti nyelvjárássziget jellegét. ...Ha ellenben az újonnan keletkezett nyelvsziget idegen nyelvű környezetben van, akkor nyelvjárási eltérései éppen ellenkezőleg egyre fokozódnak, mert korábbi szomszédaival való nyelvbeli érintkezése megritkul vagy éppen egészen meg is szakad." (i. m. 5.) A dunántúli eredetű nyelvjárásszigetekkel kapcsolatban pedig arra hívta föl a figyelmet, hogy a velük való foglalkozás várhatóan több szempontból is hasznos volna: „Tanulságos feladat volna e nyj.-szigetek mai nyj.-át tüzetesen összevetni anyavidékük nyj.-ával, mert ez az összehasonlítás valószínűleg több tekintetben érdekes felvilágosítást nyújthatna, egyebek közt pl. a nyj.-i változások általános tempója tekintetében is." (i. m. 14.) HoRGERnek ezen figyelemfölkeltő észrevétele óta több mint fél évszázad telt el, az általa említett feladat azonban még ma is aktuális. A gyulai tájszólás nyelvjárássziget helyzetére BALASSA már a múlt század végén utalt, amikor a magyar nyelvjárások keletkezését taglaló tanulmányában megemlítette, hogy „Gyulára 1712 —14-ben telepedtek a mai lakosok, nagyrészt Pest-megye északi és Nógrád déli részéről" (Ethnographia. IX, 192). Gyula népnyelvéről készült doktori értekezésében GYEPES JÁNOS a következőket írja a város lakóinak rétegződéséről: „Magyar nyelvű lakosságát a vallási különbség két csoportra osztja: katolikusra és reformátusra. A katolikusok száma jóval nagyobb (13 000), mint a reformátusoké (7000). Eltérés azonban nemcsak a vallásban mutatkozik, hanem a nyelvükben is. A katolikus lakosság ugyanis (nagyrészt a Jászságból telepedvén ide) nagyjából e-ző nyj.-t beszél, a reformátusok nyj.-ában pedig az í -zés érvényesül, ami teljesen érthető az í -zés egyik gócpontjának, Biharmegyének a szomszédságában." (A gyulai nyelvjárás. Szeged, 1938. 3.) A szerző a század elején a Nyelvészeti Füzetek sorozatban