Szabó József: Magyarországi és jugoszláviai magyar nyelvjárásszigetek - Dél-Alföldi évszázadok 3. (Békéscsaba - Kecskemét - Szeged, 1990)

Magyarországi nyelvjárasszigetek - II. Duna—Tisza közi nyelvjárasszigetek

A történeti források kétségtelenül azt mutatják, hogy Soltvadkertet 1745-ben német ajkú református lakosság alapította, és az első telepeseket hamarosan újak követték, akik között már szlovákok és magyarok is voltak, de nyelvjárásban és vallásban egyaránt különböző újabb német családok (főleg evangélikusok) is elég jelentős számban költöztek a községbe (1. részletesebben NAGY-PÁL ISTVÁN: Soltvadkert 1376—1976. 23—31). Mivel közben többen is elhagyták a falut, és másutt telepedtek le, ezért ORCZY LŐRINC „1765-ben nagy propagandát indított új és ezúttal katolikus magyar telepesek toborzására", s ennek során Félegyházáról, Fényszaruból, Mihálytelkiről és Törteiről került magyar lakosság a községbe (NAGY—PÁL ISTVÁN i. m. 32). Ezek a helységek — a Jászsághoz közeli Törtei kivételével — jászságiak, illetőleg Kiskunfélegyháza esetében jászsági eredetű településről van szó (1. részletesebben SZABÓ LÁSZLÓ: Jászság. Gyoma, 1982). Az egykori Mihálytelek ma Jásztelek néven ismert (vö. Kiss LAJOS: Földrajzi nevek etimológiai szótára. Bp., 1980. 302), de a XVIII. század végén BEDEKOVICH LŐRINC kéziratos könyvében még „Mihálytelek, JászMihálytelek" formában szerepel a jászsági települések között [1. TÓTH JÁNOS: A Jászkunság helyzete a 18. század végén (Bedekovich Lőrinc kéziratos könyve). Jászberény, 1976. 51]. A történeti munkák tehát megerősítik azt a nyelvi-nyelvjárási alapon levont következtetést, hogy Soltvadkert katolikus vallású magyar lakosságának egy része a Jászság vidékéről származik. De vajon honnan költözött át a soltvadkerti magyarságnak az a rétege, amelynek nyelvhasználatára — amint azt a nagyatlasz adataiból kimutattam — közepes mértékű labiális ö-zés jellemző? A kérdés megválaszolása több okból sem könnyű. Egyrészt azért, mert a község történetével foglalkozó munkákban nem találtam adatot arra, hogy a XVIII. században betelepült német és szlovák népesség, valamint a Jászság vidékéről beköltözöttek után mely ö-ző területekről került magyar lakosság Soltvadkertre. Az ugyanis kétségtelennek látszik, hogy az ö-zés nem lehet belső nyelvi fejlemény eredménye; csakis arról lehet szó, hogy valamelyik ö-ző vidékről történt betelepülés. Mivel a soltvadkertiek túlnyomó többsége é-ző nyelvjárású, ezért elég nehéz volt olyan adatközlők fölkutatása, akiknek beszédére ö-zés jellemző. A terepmunka során a különböző nyelvjárási jelenségekből és az adatközlők származási helyének kikérdezéséből arra is fény derült, hogy az ö-ző lakosság néhány emberöltővel ezelőtt más-más vidékről (pl. Kalocsa, Kecskemét, Szeged környékéről) költözött a községbe. A helyszíni gyűjtéskor ezen réteg körében a következő nyelvjárási jelenségekre találtam adatokat: — 1. Legmarkánsabb sajátság a labiális ö-zés (pl. embör, gyerök, mögnéz, testvéröm; stb.). Nemritka azonban ugyanazon adatközlő beszédében az ö-ző szóalak melletti é-ző változat sem. Általában az