Szabó József: Magyarországi és jugoszláviai magyar nyelvjárásszigetek - Dél-Alföldi évszázadok 3. (Békéscsaba - Kecskemét - Szeged, 1990)

Magyarországi nyelvjárasszigetek - II. Duna—Tisza közi nyelvjárasszigetek

Mélykút megalapítói nagyrészt a Gerecse környékéről és a Dunakanyar vidékéről települtek, a valódi tájszók egy-egy eleme azonban halvány nyomként szlovák és szerbhorvát telepesekre is utal (siska 'fánk', illetőleg lisza 'a ló orráig húzódó fehér folt; hóka', zsula 'szőlőművelő szerszám; saraboló'). A helyszíni gyűjtés — túlzás nélkül állíthatom — sehol nem járt annyi nehézséggel és annyi új dialektológiai felfedezéssel, mint Soltvadkerten. Itt ugyanis a lakosság összetétele miatt viszonylag sok utánajárást és rendkívül nagy körültekintést igényelt a megfelelő adatközlők fölkutatása és kiválasztása. Ez főként abból adódott — amint már szó esett róla —, hogy a XVIII. századi községalapítók nagy része német és szlovák anyanyelvű volt, és a MNyA. adatközlői „nagy részének szülei vagy nagyszülei még németül, szlovákul beszéltek" (MNyAElm. 286). Az elmagyarosodott lakosság napjainkban jórészt olyan nyelvváltozatot használ, amely legföljebb néhány vonásban tér el a köznyelvtől. A terepmunka során derült ki például az, hogy igen nehéz olyan adatközlőket találni, akiknek beszédére a nagyatlaszból kimutatott közepes erősségű ö-zés jellemző, sőt ezzel szemben a helybeliek nagyobb hányadának nyelvhasználatában inkább az illabiális é'-zés gyakoribb. A munkát az is nehezítette, hogy a MNyA. szóföldrajzi kérdőívét annak idején Soltvadkerten nem kérdezték ki, ezt tehát föltétlenül pótolnom kellett, sőt az így kapott adatok birtokában célszerűnek látszott a palóc kérdőívvel való anyaggyűjtés is. Már az első helyszíni gyűjtéskor valószínűnek tűnt, hogy a soltvadkertieknek korántsem jelentéktelen része jászos jellegű nyelvjárást beszél, ezt a későbbi terepmunka újabb (főképpen szókészleti) adatokkal erősítette meg. Ezek a jászos vonások a következők: — 1. Erős fokú illabiális é'-zés jellemzi (pl. gerebenyéz, gyerek, kérdez, méglát', stb.), / előtt viszont gyakori az ö-zés (pl. éneköl, viszöl — visző; stb.). — 2. A zárt z'-zés szórványos ugyan, de — amint ezt a MNyA. példaanyaga is igazolja — nemritka az é fonémának a köznyelvinél zártabb változata (pl. fészek, kés, szép; stb.). — 3. Föltűnnek bizonyos kicsinyítő képzős szóalakok (pl. gyerékécske, templomka). — 4. Még ma is előfordul a nagyatlaszban meglevő apalatális /-ezés (pl. gereble, tavai), az egytagú igék /-es változata (pl. ríl, szöl 'sző') és nagyon ritkán a taníjja típusú igeragozási forma is (pl. állíjja, fordíjjá). — 5. A valódi tájszók jelentős hányada még inkább arra vall, hogy a soltvadkertiek egy részének kibocsátó nyelvjárása a Jászság vidékére tehető. Ezek a tájszók a következők: béllér — böllér, csikó 'kézicsép', csömbő 'kis szőlőfürt', döböny 'bödön', iringál 'csúszkál', kapar 'karmol', katalinbogár 'katicabogár', kurcina 'töpörtyű', masina 'gyufa', pampuska 'fánk', pille 'a megszegett kenyér vége', ropka 'rokka'; stb. — Ezeknek a jelenségeknek a megléte, illetőleg gyakorisági aránya és együttes vallomása arra utal, hogy Soltvadkert népének egy része jászsági eredetű.