Szabó József: Magyarországi és jugoszláviai magyar nyelvjárásszigetek - Dél-Alföldi évszázadok 3. (Békéscsaba - Kecskemét - Szeged, 1990)

Magyarországi nyelvjárasszigetek - II. Duna—Tisza közi nyelvjárasszigetek

kísérletet teszek, hogy legalább hozzávetőleg megjelöljem azt a vidéket, ahonnan egykor az átköltözés megtörténhetett. A vizsgálathoz a következő húsz helység anyagát dolgoztam föl: Makád (E-17), Bugyi (E-18), Gyón (E-19), Kunszentmiklós (E-20), Dunavecse (F-3), Dunapataj (F-6), Gerjen (F-10), Úszód (F-ll), Fájsz (F-12), Szeremle (F-22), Érsekcsanád (F-23), Madaras (F-24), Kölked (G-12), Dávod (G-13), Nagykőrös (J-21), Izsák (K-l), Soltvadkert (K-5), Kiskunhalas (K-6), Kiskunmajsa (K-7) és Mélykút (K-10). A vizsgálatra kiválasztott települések nagy része (összesen tizennyolc) a Duna—Tisza közén található, két falu (Gerjen és Kölked) pedig a Duna jobb partján terül el. A húsz kutatópont közül Kiskunmajsa palócos-jászos nyelvjárásból települt. Három községről, Dávodról, Madarasról és Mélykútról csak azt tudjuk, hogy török hódoltság utáni telepítések, de azt nem, hogy mely vidékről költöztek oda egykori megalapítóik (vö. MNyAElm. 281—2, 287). Ezen három község esetében érdekes feladatnak látszik annak fölvetése, hogy hazánk melyik területéről települhettek át a hajdani falualapítók. Soltvadkertet pedig német és szlovák telepesek hozták létre, akik idővel elmagyarosodtak (vö. MNyAElm. 286). Problémaként merül fel, hogy vajon melyik magyar nyelvjárást sajátították el. A kérdés megválaszolására a nagyatlasz anyaga és a helyszíni gyűjtés tapasztalatai alapján teszek kísérletet. A nagyatlasz anyagának elemzéséből kapott számadatok értékelésében természetesen figyelembe kell vennem azt a körülményt, hogy hét kutatóponton (Fajszon, Gyónón, Kiskunmajsán, Kunszentmiklóson, Madarason, Soltvadkerten és Úszódon) a szóföldrajzi kérdőívet nem kérdezték ki, emiatt jó néhány adat nem kerülhetett felszínre. Ezt különösen a nyelvjárássziget helyzetű Kiskunmajsa, Madaras és Soltvadkert esetében sajnálom. 2. Hangtani téren — a különböző magánhangzó-sajátságokat a fonémák állománya, hangszíne és gyakorisága szerint jellemzem. A) A fonémaállomány tekintetében a vizsgált kutatópontok mindegyikére jellemző, hogy a rövid magánhangzók rendszerében 8 fonéma él, vagyis megvan bennük a zárt é hang is, de ennek a fonémának az előfordulása — amint azt az é gyakoriságának vizsgálata mutatja — kutatópontonként különböző mértékű lehet. Lássunk egy-két példát a zárt é meglétére, illetőleg a hiányára! A 650. térképlapon pl. a következő adatokat találjuk: E-17: hernyó, hernyó, <hérnyó>; E-18: hernyó, hernyó; F-3: hernyó, hernyó; F-6: hernyó; F-10: hernyó; G-12: hernyó; G-13, K-6: hernyó; J-21: hernyó; K-l, K-10: hernyó; az 1059. atlaszlapon pedig a következő példák vannak: E-17, E-18, E-19, E-20, F-3, F-10, F-ll, F-12, F-22, F-24, G-12, G-13, K-l, K-5, K-6, K-7 és K-10: deszka; F-6, F-23: deszka és J-21: deszka.