Szabó József: Magyarországi és jugoszláviai magyar nyelvjárásszigetek - Dél-Alföldi évszázadok 3. (Békéscsaba - Kecskemét - Szeged, 1990)

Magyarországi nyelvjárasszigetek - II. Duna—Tisza közi nyelvjárasszigetek

menyre jutunk, hogy a Duna—Tisza közéről napvilágot látott nyelvjárási tárgyú írások száma és terjedelme többnyire elmarad más tájegységek nyelvjárási közlései, feldolgozásai mögött. Hogy a nyelvjáráskutatás kezdeteitől napjainkig miért fordult viszonylag kevesebb figyelem ennek a vidéknek a tájnyelvi sajátságaira az anyaggyűjtésben és a feldolgozásban egyaránt, ennek a megválaszolása fogas kérdésnek látszik. Talán nem járok messze az igazságtól, ha — az okokat keresve — arra gondolok: A Duna—Tisza közi nyelvjárásokkal való foglalkozás valószínűleg azért vonzotta kevésbé a kutatókat, mert az itteni nyelvjárási jelenségek föltárása nem jár olyan látványos eredményekkel, mint például az archaikus jellegű peremvidékeké; másrészt az itt lezajló — a településtörténeti tényezőkre visszavezethető — nyelvjáráskeveredés következtében kialakult, kevésbé markáns tájnyelvi vonások megrajzolása valamelyest nehezebbnek is látszik. A peremnyelvjárások és a központi fekvésű tájszólások közötti különbségeket igen találóan fejtette ki BENKÓ LORÁND: „Azok a nyelvjárástípusok, amelyek a nyelvterület szélein vannak, általában jobban elkülönülnek nyelvileg a többi típustól, mint azok, amelyek a nyelvterület közepe táján helyezkednek el. Az úgynevezett peremnyelvjárásokban vagy peremnyelvjárástípusokban egyrészt több a megőrzött régiség, másrészt több a regionális különfejlődés; tehát nyelvileg egyszerre archaikusabbak és újabb jellegűek, mint a belsőbb területi helyzetű nyelvjárástípusok. ...A nyelvterületek középső részei „integrációs" jellegűek, minden oldalról ki vannak téve a nyelvkeveredésnek, a jelenségek áramlásának. A peremek ellenben „differenciós" jellegűek, külső irányból teljesen zártak, nyelvileg jobban önmagukra vannak hagyva, s így a más vidékeken keletkezett újítások nehezebben hatolnak be területükre, az ott keletkezett újítások pedig kevesebb utat találnak a továbbterjedésre." (Nyjtört. 30.) A Duna—Tisza közi nyelvjárások is „integrációs" jellegűek. Hovatartozásuk, besorolásuk eldöntése mindig is gondot okozott mindazoknak, akik a magyar nyelvjárások osztályozásával foglalkoztak (vö. pl.: BALASSA JÓZSEF, A magyar nyelvjárások osztályozása és jellemzése. Bp., 1891. 45, 59; KÁLMÁN, Nyj. 75; stb.). KÁLMÁN BÉLA — a hagyományoknak megfelelően — a Duna—Tisza közét a déli nyelvjárástípushoz sorolja, ahhoz a területhez, amelyet csupán az ö-zés fog egybe, ez a jelenség azonban — mint írja: Nyj. 75 — éppen a „Duna—Tisza közén csak foltokban van meg, palócos és dunántúlias nyelvjárású települések sokszorosan megszakítják." A Duna—Tisza közének nyelvjárási arculatát jórészt az a körülmény alakította ki, hogy a török kiűzése után ez a vidék is — néhány nagyobb mezőváros kivételével — nagymértékben elnéptelenedett, és a lakatlanná vált területek egy