Szabó József: Magyarországi és jugoszláviai magyar nyelvjárásszigetek - Dél-Alföldi évszázadok 3. (Békéscsaba - Kecskemét - Szeged, 1990)
Magyarországi nyelvjárasszigetek - I. Észak- és középkelet-dunántúli nyelvjárasszigetek
pülők száma, s a velük való nyelvi kapcsolat sem múlik el nyomtalanul, ez is a hagyományos nyelvjárási normák háttérbe kerülésének irányába hat. Ez a két tényező Páty községben nincs meg, ott ugyanis a katolikus lakosság száma jóval kisebb a reformátusokéhoz viszonyítva. A pátyi és a sukorói terepmunka során nemcsak nyelvi-nyelvjárási anyagot gyűjtöttem, hanem igyekeztem a lakosság összetételéről, esetleges származástudatáról is tájékozódni. így derült fény arra, hogy Pátyon csak a falu nagy többségét kitevő reformátusok beszédére jellemző az ö-zés. S mivel a kiskunsági nyelvjárástípus ö-zése nagyrészt az ottani református lakosság nyelvhasználatában jelentkezik, ezért ez a körülmény — természetesen az összes többi nyelvjárási jelenséget is figyelembe véve — azt az előzőekben már említett föltevésemet támogatja, amely szerint a pátyi és a sukorói tájszólás genetikusan összefügghet a Kiskunság északnyugati részének nyelvjárásával. Valószínűnek tartom, hogy a kiskunsági református népesség egy része a törökök elől menekülve került a Dunántúlra a Budai-hegység környékére, illetőleg a Velencei-tó mellé. Igaz ugyan, hogy sem Páty, sem Sukoró református lakossága nem őrizte meg annak hagyományát, hogy őseik a Kiskunságról vagy máshonnan települtek volna mai lakóhelyükre. Hogy a máshonnan származás tudata miért nem maradt fönn, annak több oka is lehet. Közrejátszhat ebben az, hogy az átköltözés nagyon régen, több évszázaddal ezelőtt történt, valamint az is, hogy az egykori menekülők nem új települést hoztak létre, hanem lakott helyre kerültek. Ez utóbbit a már idézett történeti forrás is megerősíti. Az is elképzelhető továbbá, hogy ez a török hódoltság kori, vagyis XVI—XVII. századi áttelepülés nem egyszerre, hanem több hullámban ment végbe, s évszázadok során — az eredeti sajátságok nagy részét előbb-utóbb elveszítve, a környékbeli nyelvjárások bizonyos vonásait magába olvasztva — ötvöződött a pátyi és a sukorói tájszólás sajátosan egyedivé, környezetétől elütő nyelvjárásszigetté. Sárszentmiklóson 1987 decemberében gyűjtöttem nyelvjárási anyagot. Mind a passzív megfigyeléssel szerzett tapasztalataim, mind pedig az ott készített magnetofonfölvételeim ugyanazokat a tájnyelvi jellegzetességeket mutatják, amelyeket a MNyA. alapján már összegeztem. Az egykori falualapításra vonatkozó kérdezősködésem — sajnos — eredménytelennek bizonyult, a népi tudat ugyanis nem őrizte meg annak emlékét, hogy mely vidék(ek)ről települtek hajdan a község megalapítói. Helytörténeti munka iránti érdeklődésem viszont eredménnyel járt: megtudtam, hogy egy megjelenés előtt álló kiadvány egyik fejezeteként kéziratos formában FARKAS GÁBOR összeállította Sárszentmiklós (korábban Szentmiklós) történetét. (Ez a munka „Sárbogárd város története" címmel FARKAS GÁBOR szerkesztésében azóta megjelent.) Kutatásai szerint a
