Gilicze János - Vígh Zoltán: Návay Lajos politikai jegyzetei 1910-1912 - Dél-Alföldi évszázadok 2. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

Návay Lajos politikai jegyzetei 1910—1912

tette, mivel kizárólag és minden ellenőrzés nélkül értelmezte a horvátokkal szemben a házszabályokat. Hogy a gyakorlatban ez miként festett, erről tanúbizonyságot tesznek egyrészt a horvátok „rőfös beszédei", másrészt az elnöki jogok olyan gyakorlása is, amint az pl. Rakovszkynál tapasztalható volt. Most Berzeviczy magáévá tette azon propozíciómat, hogy tolmácsot egyáltalában nem alkalmazunk és ezáltal a maga teljes éa abszurd valóságában exponáljuk azon tényt, hogy az elnök kénytelen egy olyan tárgyalást „vezetni", amelynek nyelvét nem érti. Mi itt a kiút? Mai (dec. 1.) elnöki kijelentésemben ezt oly irányban jelöltem meg, hogy a kollizió

68 csak úgy kerülhető el, ha a horvátok is alkalmazkodnak a helyzet kényszeréhez, azaz ha tartózkodva a senki által meg nem értett, tehát céltalan orációktól, a horvát nyelvű felszólalásaikat csakis rövid felszólalásokra korlátozzák, azaz arra, hogy nézeteiket egy a tárgyhoz szorosan ragaszkodó deklaráció alakjában előadják. Okfejtésemet az egész ház általános helyesléssel és megnyugvással fogadta és amit örömmel jegyzek fel —• maguk a horvátok is. Csak egy jeles államférfiú látszott elégedetlennek és ez a nagy Justh volt, aki részint az egykori és alaposan elpocsékolt hatalmán bánkódik, részint pedig irigyen nézi minden jogos sikeremet. Ja, hiába! Az öreg már beleélte magát, hogy ő Csanád megye „eszének" egyedüli megtestesítője és annál sokkal Önzőbb, semhogy Csanádnak néhanapján sikereket kívánjon — ha már az ő sikerei nem találnak elismerésre, hacsak nem Tornyán, vagy Makón a 48-as körökben! Mai (dec. 1.) ülésen terjesztette elő Lukács a bankszabadalom megújításáról szóló törvényjavaslatot. Őszintén szólva a nagy érdeklődéssel várt javaslat nem elégítette ki mindenben a hozzá fűzött várakozásokat. Ez az általános hangulat, amely egyaránt nem ad hitelt a kormány sajtója azon magyarázatának, hogy immár megvannak a „készfizetések", valamint, hogy elfogult az ellenzék „handa-bandájával" szemben is, amely persze nagy közjogi sérelmekről regél. [...] Az ellenzékiek készülnek is arra, hogy a javaslat ellen heves (Justh szerint döntő) támadást intézzenek és remélik, hogy ezen a támadási alapon lehetséges lesz valamely „véd és dacszövetség" Justhék és Kossuthék között. Persze a pénzügyi kérdéshez vajmi keveset értenek és így meglehetősen nehéz lesz a vitát nyújtaniuk, mivel itt már nem lesz megengedhető, hogy a választási visszaélések „meséin" rágódjanak, amint hogy az „indemnitási vitának" is ez az elcsépelt közhely képezi vezér eszméjét. Ily körülmények között egyenesen szerencse az ellenzék részére, hogy a t. javaslat 5. paragrafusa olyan diszpozíciókat tartalmaz („amennyiben valamelyik parlament 4 hét alatt nem döntene, ez olybá volna veendő, mintha az illető parlament is a javaslathoz hozzájárult volna"), amelyek közjogi kritikára is bő alkalmat nyújtanak, mert bár igaz, hogy ez a diszpozíció egy esetleges osztrák obstrukció hatálytalanítására irányul, ámde bizonyos, hogy a magyar „Corpus Juris"-ban is egy nem éppen szerencsés nóvumot alkotna, ha nem is osztják azok nézetét, akik ebben egy nagyon veszedelmes precedenst (az ischli klausula felújítását) látnak. [...] Egyelőre még az „indemnitási" vita sekélyes vizében evezünk, — bizonyos szópocsékolás az egész és az ellenzék fiatal szónokai (Gedeon, Somsich, Esterházy Mihály) sem járultak ahhoz, hogy a vitát — legalább személyes vonatko-