Gilicze János - Vígh Zoltán: Návay Lajos politikai jegyzetei 1910-1912 - Dél-Alföldi évszázadok 2. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

Návay Lajos politikai jegyzetei 1910—1912

szon, mely felfogás szerintem teljesen téves és következményeiben veszélyes is volt, mert ez az eljárás csak úgy vezethetett volna, ha bekövetkezik a horvát álláspont előtti deferálás, mert hisz különben az újonnan megválasztottak sem fogadták volna el megválasztásukat és így folytonos lemondásukkal állandóan csonkává tették volna a „magyar" delegációt. Ezt a felfogást tehát nem volt szabad osztanunk, már a magyar állam szuverenitása szempontjából sem, mivel bár igaz, hogy az 1868. XXX. tc. (horvát kiegyezés) biztosít is meghatározott számú delegátus helyet a horvát képviselők részére, amennyiben kimondja, hogy 4 rendes és egy póttagot a horvátok közül kell választani, ámde ez a garancia csak magára a választás tenyéré terjed ki és távolról sem jelentheti a „magyar delegáció" megosztását magyar és horvát csoportra. A választás egyszer megejtetvén csak egyforma delegátusokról, azaz a magyar delegáció tagjairól lehet szó és a delegáció további alakulását és tárgyalásait illetőleg nem tehető különbség a delegáció szoros értelemben vett magyar és horvát tagjai között. Ezt az álláspontot foglaltam el a pártban és ennek az álláspontnak érvényesítésével utaltam az 1867. XII. tc. 48. és 49. paragrafusaira, mint amelyek körvonalazzák a további eljárást azon esetekre vonatkozóan, amidőn akár halálozás, akár huzamos betegség, akár pedig lemondás folytán a delegáció rendes tagjai sorában hiány támadván, ezen hiány eloszlatásával kell — a póttagok behívása kapcsán — intézkedni. Minthogy pedig a törvény 49. paragrafusa azt mondja ki, hogy „lemondás" esetén mindenekelőtt a „lemondás" elfogadása, illetve el nem fogadása iránt kell dönteni — a lemondás indokainak figyelembe vételével — mégpedig a kpv. ház együttléte esetén a kpv. háznak, együtt nem léte esetén magának a delegációnak. Nézetem az volt, hogy jelen esetben, mivel a kpv. ház nem ülésezik, a döntés a delegáció ügykörébe tartozik, melynek az adott körülmények között úgy kellene határoznia, hogy a „lemondásukat a felhozott indokok alapján elfogadhatóknak nem találja" és a horvátok egyszerűen távolmaradottnak tekintetnek mindaddig, míg helyüket kötelességszerűen el nem foglalják. Ez a felfogásom általános tetszéssel és helyesléssel találkozott, és utóbb tényleg elfogadtatott is a horvátokkal szemben követett eljárásnál. [...] Berzeviczy — valószínűleg Desseffy Aristid elnöki tanácsos referádája alapján — saját hatáskörében és anélkül, hogy a lemondás perfektuálását akár a ház, akár pedig a delegáció útján bevárta volna, intézkedett a sorban levő póttagok behívásáról, és ezzel elejébe vágott annak, hogy a lemondás esetleg kellő indok hiányában el ne fogadtassák. Viszont a delegáció első ülésén

49 Láng megtette a maga előterjesztését és a delegáció ennek kapcsán úgy döntött, hogy az 1867. XII. tc. 49. par. alapján a „lemondásokat nem fogadja el." Berzeviczy behívása ezáltal tárgytalanná vált és bár lehetett volna a dolgot úgy is magyarázni, hogy B. csupán minden eshetőségre hívta be a póttagokat, tehát arra az eshetőségre is, ha a delegáció (mint rendesen) a lemondásokat elfogadja, ámde ehhez rugékonyabb ész és egyéniség szükséges, mint a Berzeviczyé, aki roppant formalista, dacára, hogy a formák ellen néha mégis vét. így élesedett ki a konfliktus Berzeviczy és Láng között, aminek folytatása lesz a ház e hó október 26-ára egybehívott ülésén, amidőn B. elő fogja terjeszteni a •